ELBESZÉLT EMLÉKEK

BERKIPUSZTAI VÍZIMALOM

Csöpü Andrásné sz. Hajdú Anna
elbeszélése alapján (1999)

(Gyűjtötte: Ábel Endre)

Csöpü Andrásné: Csöpü Andrásné született Hajdú Anna vagyok, 1911. június 14-én születtem. Férjem Csöpü András, született 1910. december 6-án.
Kilenc éves koromig a faluban laktunk, aztán kijöttünk Berkibe, itt apám vett egy telket, és építettünk egy házat. Hogy milyen volt a gyerekkorom? Úgy éltünk mint afféle szegény emberek. Amikor 12-13 éves lettem, ide kerültem a molnárékhoz. Hanzliékhoz. Itt voltam tán két évig. Otthon segítettem, mert nem volt más munka. Aztán elmentem szolgálni Pestre. A gondolataim mindig az itthoni dolgok körül jártak, mert itt gyerekeskedtem.
- Nem tetszik tudni, hogy hívták a molnárt és a feleségét?
Csöpü Andrásné: Ők nem egy házaspár voltak, hanem négy testvér. Hanzli volt a családnevük. Annának hívták, a legöregebb lánytestvért, ő vénlány volt. Kisasszonynak szólítottuk. Mindig hosszú szoknyában járt. Aztán volt a János, a Kálmán, és a Lajos. A férfiak is nőtlenek voltak.    
- A szüleik keresztnevére emlékszi?
Csöpü Andrásné: Nem emlékszem, mert sosem említették. Nem érdekelt. Egy gyerek nem foglalkozik az ilyen dolgokkal. Meg nem is érdeklődtem úgy felőlük.
Közülük kettő, vagy három itt van eltemetve a régi temetőben. Egy időben még állt a márvány keresztjük, de már az sincs meg, valaki elvitte… nincs már meg. Sokáig kijártam a sírjukhoz. A János bácsi mindig mondta:
-"Annuskám, ha meghalok, - szagos fodormenta gaz volt a kertjükben - ezt szagold meg, ha jössz a temetőbe, mindig hozz nekem egy szál virágot ebből."
- És mióta üzemelt a malom?
Csöpü Andrásné: Hát, édes fiam lehet, hogy amióta csak létezik a puszta ők itt voltak mint molnárok. Más malom nem is volt. A falusiak is ide jártak, meg a pusztaiak is. A Hanzliék itt gazdálkodtak. Az öreg János bácsi vitte a malmot. Nem volt itt akkor csak három-négy cselédház Berkiben. Nem úgy volt, mint most, hogy nem találnának el ide a régi öregek se.

Tárnok az első katonai felmérés térképén, 1780-1784 körül. A malmot már jelzik (kerékkel)
(Forrás: www.mapire.eu)

- És hogy ismerte meg ezeket a molnárékat?
Csöpü Andrásné: Mikor apámék itt építkeztek, akkor ismerkedtek meg velük. A papa talán ismerte őket már régebben is. Néha ide jártak, ha kellett nekik valamit csinálni. Udvart söpörni, vagy egyebet. Macskakővel volt az udvar kirakva. Annak a közepén volt egy nagy nyomós kút. Én is átjártam hozzájuk. János bácsi meg a többi testvér annyira megkedveltek, mintha gyerekük lettem volna. Midig ott voltam, ahol nem kelletett. János bácsi Panninak hívott. Sokszor mondta:
-"Menj a méhesbe, hozzál nekem valamit." Hol ide, hol oda mentem. Aztán elküldött a kert végébe, egészen addig, ahol kanyarodik az út. Ott volt egy vadkörtefa. Tán még most is megvan. Nem volt az senkié sem.
-"Hozzál nekem onnan két körtét." Mondta. De nem volt az ehető, csak azért mondta, hogy hozzak. Hát vittem neki. Aztán mikor őrölni kezdte a lisztet azt mondta, hogy:
-"Eredj, nyisd ki a zsilipet." Elmentem. Megmutatta, nem volt az nehéz munka. Mikor ide kellett a víz a malomba, akkor megengedtük az egyik zsilipet, ott a másikat meg elzártuk. A mamáék kertje végében húzódott az árok. Egész onnan a Lavicskától jött. Olyan mély volt, mint most a Benta. De nem volt úgy kimagasítva, csak mély volt. Annyi víz folyt benne, hogy csoda. Mindig küldött valamiért, hogy segítsek.
-"Eredj ide, eredj oda." Én meg mentem, ahova mondta. Úgy elkotorásztam, elbogarásztam náluk. Sokszor láttam, hogy hozzák a falusi emberek a búzát. Volt, amelyik olyan konkolos¹ volt, hogy meg kellett nekik mosni lent az árokba, majd kiterítették száradni. Volt a János bácsinak egy nagy ponyvája. Arra kellett vigyáznom, hogy ne egyék meg a varjak, a galambok, vagy a tyúkok a szemeket. Mikor délben a kisasszony megfőzött, csöngő szóval üzent le a malomba.
-"No, Pannikám gyerünk ebédelni!" Mondta nekem János bácsi.

Sulai András 1938-ban a már használaton kívüli malom egyik kerekén
(Fotó: Sulai András hagyatékából)

- Hogy nézett ki a malom?
Csöpü Andrásné: Volt három nagy kerék. Egy volt a búzának, egy a rozsnak, a harmadik meg gondolom a kukoricának. Volt a János bácsinak ott a malomban egy kis szobája, abban volt a kukorica-daráló. Ott szokott pihengetni, ha ráért. A malom háta mögött volt egy féltetős építmény, ott voltak a kerekek, olyan nagy malomkerekek. Nem tudom látott-e olyat képen? Volt, hogy megkérdezte a János bácsi:
-"Akartok ma halat enni?" Mondom:
-"Nem tudom, nem mondta a kisasszony, hogy vigyek." Akkor odamentem a hálóval, letettem a kerekek mellé, aztán szinte fel se tudtam emelni. Kiabáltam:
-"János bácsi, nem bírom felemelni!" Annyi hal volt benne, hogy csoda.
- És ez a sok hal honnan jött? A Bentából?
Csöpü Andrásné: Lehet. Volt itt egy kopolya tó. Hallott már róla?
- Igen.
Csöpü Andrásné: Sajnos eltűnt. Na de visszatérve, Sóskút felől jött az a malomárok, onnan, ahogy a Rihóék, meg az anyámék is laktak. Mikor nem kelletett a malomhoz a víz, akkor itt zártuk el a zsilipet, amikor meg kellett itt kinyitottuk, ott meg elzártuk. Majd le megyünk és talán megnézzük. Akkor onnan vezetett egy árok, az nem volt olyan széles (kb. 70 cm-t mutat – Á. E.), ott folyt el a víz. A mélysége 70 cm-nél mélyebb volt. A kanyarig vezetett ez az árok is. Aztán ment arra tovább, amerre a második híd van.
- Ha hoznék Annus néninek papírt, le tudná ezeket lerajzolni?
Csöpü Andrásné: Hát nem nagyon.
- Úgy nagyjából le tudná? Megpróbáljuk?
Csöpü Andrásné: Nem tudom. Majd…

A berkipusztai malom és molnárlakás alaprajza 1846-ban
(Forrás: Igazgyöngy)

- És hogy segített még ezeknek a molnáréknak?
Csöpü Andrásné: Tejet hordtam el nekik a faluba, nem tudom, hogy kihez, arra már nem emlékszek. Mert volt nekik három tehenük, azt tudom. Jó nagyok voltak. Hát ugye gazdálkodók voltak ezek a molnárék. Itt volt a disznóól, ahol most az út van. A nagy ház, meg az istálló pedig itt volt szembe. Volt még nekik egy ló istálló is, meg kocsiszín, amibe egy hintó állt. Ilyen egyszerű személyszállító kocsi. Biztos volt nekik valamikor lovuk. Ugye arra nem emlékszek. Aztán szalma- vagy szénatakaró, ott raktározták el a takarmányt, hogy ne ázzon meg. Nagyon szép volt itt akkor minden. És a falusiak, akiknek az Öreghegyen volt a szőlője, azok erre jöttek a malom felé. Ott, ahol a szentkép volt a fán, arról vezetett egy gyalogút egészen erre a malom mellett. Soha nem nyúlt senki se a malom dolgaihoz, és a Hanzliék se morogtak soha, hogy hiányozna valami. Nem.
Sok állatjuk volt. Tehenek, disznók, galambok, tyúkok, pulykák, kacsák. Rengeteg jószág. Csak úgy nyüzsgött az udvar annyi volt. Jól tudtak gazdálkodni. Ügyesen.
- Libák nem voltak?
Csöpü Andrásné: Libák nem, csak kacsák. A pulykatojásokat is én szedtem össze. Igen. Az is mennyi volt nekik, Istenem.
- És milyen emberek voltak ezek a molnárék?
Csöpü Andrásné: Hogy érti?
- Emberileg.
Csöpü Andrásné: Olyan jó emberek voltak. De az egyik, a Lajos bácsi az nem volt olyan mint a többi.  Kissé mogorva volt. Az nem törődött senkivel se. Állandóan kinn tett-vett. Mikor összesöpörte az udvart, azt mondta neki a kisasszony, hogy:
-"Lajos, ne úgy csináld, hogy a port is összehordod, mert öregségünkre nem lesz az udvarunkból semmi!" Akkor odament, a kötényébe rakta, ami nem volt szemét, a homokot, és kezdte széjjel szórni. Amit a Lajos összekotort, azt ő széjjelszórta. Aztán az bemérgesedett és azt mondta neki:
-"Többet nem csinálok neked semmit!" Összedörgölődtek egy kicsit, aztán jól van. De a Kálmán bácsi, a János bácsi, meg a kisasszony azok nagyon jó lelkű, rendes emberek voltak. A fél udvar macskakövekkel volt kirakva. A másik fele, ahol már istálló volt, ott csak föld volt, mint más udvarban. De azt olyan szép tisztán tartották. A Lajos bácsi feladata volt. Állandóan ő takarította. A Kálmán meg a konyha körül mozgott, olyan konyhakukta volt. A kisasszonynak odakészített mindent, ami kellett. Jaj, hát olyan konyhájuk, mint azoknak volt, Istenem. Jaj, jaj…
- És hogy ment az őrlés?
Csöpü Andrásné: Arra nem nagyon emlékszem, csak hogy őröltek. Nem törődtem avval gyerekként. Hozták a parasztok kocsival a malombavalót, lerakták aztán jól van. Két lépcsőn kellett fölmenni az őrlőhelyiségbe. Az épületen kívül, lejjebb, onnan is be lehetett menni. Emitt a padlásrész volt az, ahol a búzát lerakták, meg minden mást. Ott lent meg aztán a lisztet, vagyis az őrleményt adta ki a János bácsi. Olyan szép volt az, ó! Nagyon.
Nem tudom, hogy honnan jöttek ide a testvérek szülei. Meg ők maguk is már öregek voltak mikor én megismerkedtem velük. Ez a rész régen is Berki puszta volt, itt volt a gróf Károlyinak a tanyája.
- Igen?
Csöpü Andrásné: Igen. Ez az övé volt, gróf Károlyié. Aztán hogy ők mióta voltak itt a malomba, hogy a szülők is itt haltak-e meg, nem tudom.
- És a saját tulajdonuk volt a malom?
Csöpü Andrásné: Igen. Igen. Meg volt hozzá egy nagydarab föld is. Amerre a Czeilingeréknek volt, ahogy vannak a fűzfák, onnantól volt az övéké egészen idáig a papáék kertjéig. Akkoriba olyan szép sík terület volt erre, mint egy asztallap. Messzire el lehetett látni, mert nem voltak itt ezek a fák. Azelőtt látni lehetett a falut. Most meg a templomtornyot se. Olyan dzsungel van. Még a zenész Ábel Andrásnak, a dédnagypapádnak is itt volt valahol rétje. Mindenkinek volt egy kis kaszálója. Úgy rémlik, hogy itt volt valahol az Ábeléké, aztán a Kiséké, aztán meg molnáréké. Haj de régen volt Istenem. Később elmentem szolgálni, aztán hogy mi lett velük, nem tudom.
Azt viszont tudom, hogy ketten itt haltak meg, de hogy a Lajos, meg a Kálmán hova került, nem emlékszem. A kisasszony mondta, hogy van valami rokonuk Pesten, emlegette, de nem tudta, hogy hol. Elkerültek innen, de hogy hova? Ennyit tudok.

A vízimalom Berkiben. Festette Radetzky Jenő 1922-ben, 13 évesen
(Forrás: Heinrich Antal Ház, Radetzky Gyűjtemény)

- Aztán mi lett ezzel a malommal?
Csöpü Andrásné: A Petró Ondrejkó, nem tudom ismerte-e, azok laktak itt egy ideig, majd mink.
- Maguk is laktak a malomba?
Csöpü Andrásné: Igen. Később, mikor itt Berkiben működni kezdett a TSZ iroda, akkor azt mondta a Lukács, az Eskulics Lukács, hogy én, meg a testvérem, a Csepeliné, - mert az is özvegyasszony volt, mint én is, - hogy adjuk oda neki a malom épületét. Mink meg megkapjuk azt a nagy házat, ami az Anasztázia felé vezető út mellett van, ott a sarkon. Sajnos buták voltunk, hogy odaadtuk neki, mert aztán mégsem adta oda, amit megígért. Úgy még talán most is a mienk lenne a malom. Aztán már engem sem érdekelt, mert fazsindelyes volt a tető, kezdett romlani az állaga. Még mikor ott laktunk, mentem a tanácshoz, - mert itt az óvodát lebontották, aztán újjáépítették - hogy adjanak a használt gerendákból. Persze nem ingyen, megfizettük volna az árát ketten a testvéremmel. Mint mondtam özvegy volt ő is, én is. Nálam két gyerek volt, nála három. Aztán azt mondták a tanácsba:
-"Ha minden házat megjavítanánk, hova jutnánk?" Mondom:
-"Nem kell maguknak megjavítani, csak adjon el nekünk gerendát." Nem tudtuk akkor hol lehet kapni. Meg hát nem úgy volt régen, hogy ami kell, azért elszaladok és megkapom. Örültem volna az öregnek is, ha kapok, de nem adtak. És így aztán ott hagytuk a malmot. Később a tehenek és a birkák is bejáratosak lettek a malom területére. Elhagyatott lett. Nem is tudom aztán kinek adták, vagy mi lett vele. A Lukács is meghalt és elvitte magával a felénk való ígéretét. Aztán jött valami idegen birkás, az lakott egy darabig ott, azt a TSZ fizette. Később a Szász Béla vette meg az üres területet, nem tudom ismerte-e? Annyira tönkrement, amit létrehozott, pedig olyan szép volt az a tanya.
- És mikor pusztult el a malom?  
Csöpü Andrásné: A front alatt. Akkor én már nem itt laktam, hanem Dorogon. És mikor anyámékhoz jöttem látogatóba, mesélték, hogy ki, amit csak akart vitte. Mintha ingyen adták volna. A falakat, a gerendákat, mindent, mindent elpusztítottak az emberek. Mikor mink újra itt laktunk, nem volt már csak négy fal a házból, semmi más. Szörnyű!
Volt egy barátnőm, olyan idős volt, mint én. 9-10 évesek lehettünk, avval játszottam itt a malomba. Néha bementünk oda, ahol a liszt volt. Nem volt zsákokba rakva, csak úgy, egy helyen felhalmozva. Beültünk a lisztbe, és ott szórakoztunk, mint gyerekek a homokban. Meg aztán tologattuk egymást egy kétkerekű kocsival. Örültünk egymásnak, ha együtt lehettünk. Az úgy megmaradt bennem. János bácsi mindig megkérdezte:
-"Mit csináltok már megint?"
-"Semmit." Válaszoltuk. Ha tudta volna, hogy mink mit csinálunk…
- És honnan jártak még ide őrölni, Annus néni?
Csöpü Andrásné: A faluból, az biztos. De hogy máshonnan jártak-e ide, nem tudom.
- Sóskútról nem?
Csöpü Andrásné: Nem tudom. Kocsikat láttam sokszor jönni-menni, de hát nem avatkoztam bele a nagyok dolgába.
- És hogyan számoltak el egymással? Aki őrölt, és aki őröltetett?
Csöpü Andrásné: Nem emlékszem.
- Terményt adtak, vagy fizettek érte?
Csöpü Andrásné: Nem tudom. Azt viszont tudom, hogy amikor a falusi tót asszonyok erre jöttek a szőlőbe, beadták a kukoricát daráltatni, és mondták, hogy:
-"János bácsi, ekkor és ekkor készítse el a kukoricát. A darát." Viszonzásul meg hozták a szőlőt, a barackot, meg mit tudom én mit. Annyi barack volt, hogy nem győztem enni. Mindig azt mondta a János bácsi:
-"Ott van Panni a sarokba, hozzá nekem egyet." Vittem neki.
-"Többit eheted, amennyit akarsz." Mondta. Az volt a mániája, hogy egyet, vagy kettőt kért, a többivel meg nem törődött, hogy mit csinálok velük. Én is degeszre ettem akkor magam gyümölccsel. Istenem, Istenem, szegény János bácsi… A kisasszony akkor már 70-en fölül volt jóval. Azt hiszem ő született előbb, Aztán a János, és a Kálmán. Mind öregek voltak. A Lajos volt a legfiatalabb, körülbelül 60 éves lehetett. A kisasszony olyan csoszogós volt, hosszú szoknyája leért a földig.
- Ez mikor volt időben?
Csöpü Andrásné: Hát '19-be jöttünk ide Berkibe lakni, körülbelül '21-be.
- Akkor már idősek voltak?
Csöpü Andrásné: Igen. Akkor már nagyon. Azelőtt nem ismertük őket, mielőtt ide jöttünk. ''19-be apám megvette a telket, amire építettünk, aztán lassan ismeretségbe kerültünk velük.
Arra is emlékszem, hogy még nyáron is kint lógtak a disznósajtok az ereszen. Gang nem volt. Olyan kemény volt sajt, hogy még! A kisasszony szokta néha mondogatni:
-"Mért nem viszik már el a fenébe innen ezeket?" Erre megkérdezte valamelyikük:
-"Ki vigye el, kinek kell?" Rengeteg mindenük volt, rengeteg. Ott úszott a tejföl, a vaj, a zsír. Minden héten volt palacsinta, de olyan rakott palacsinta ám. Úgy emlékszek, hogy a zsír csak úgy fröcsögött ki belőle. Túrós tészta is volt. Ehhez hasonlókat csinált a kisasszony. Mivel sok volt a baromfi, hús nélkül nem létezett ebéd. Ha reggel nem is, de minden délben és este ott voltam. Mikor haza jöttem az iskolából, megcsináltam a leckét, – ha megcsináltam – és már mentem is át hozzájuk.

A néhai vízimalom helyszíne Berkiben, 2012 januárjában
(Fotó: Ábel Endre)

¹ Értsd: konkoly gaz volt benne.