ELBESZÉLT EMLÉKEK

ARATÁS

Kapunics Béla
elbeszélése alapján (2000)

(Gyűjtötte: Ábel Endre)

Előzmények

Kapunics Béla: Tulajdonképpen minden idény ugyanúgy kezdődött, mint ma is, hogy megtörténtek a vetések és egyéb munkálatok. Vagyis volt tavaszi és őszi vetés. Általában ősszel vetették a búzát, tavasszal az árpát, kukoricát, krumplit, egyéb kapás növényeket. No, most ezzel egy időben nőtt a réten a szénának való, amit ugye rendszeresen kaszálni kellett. Akkoriban voltak olyan rétek, mint amilyenek itt a közelben is vannak, meg egyéb más helyeken is, amiket egy darabig nem legelőként használtak.
A nagyparasztoknak már a téli időszakban, vagy akár állandó jelleggel is embereik voltak, akik nekik dolgoztak. Akadtak olyan szegényebbek, akik viszonylag népes családdal rendelkeztek és se földjük, se semmilyük nem volt és elvállalták a nagy- vagy közepes parasztoknak az aratást. Például a te nagypapád is olyan közepes gazda lehetett, mert neki is volt aratója. Nos, az aratónak voltak különböző kötelezettségei, amit csak úgy, vagy minimális díjazásért el kellett végeznie. Ilyen volt például a széna kaszálása. Csodálatos világ volt erre, amikor nekiláttak az emberek betakarítani az állatoknak valót. Tele volt itt munkásokkal a rét. (Ezt most még nem az aratással kapcsolatban mesélem, csak előzményként.) Aztán megjelentek a piros bóbitás kendős asszonyok, lányok, forgatták a szénát, majd egy-két nap múlva begyűjtötték. Petrencékbe rakták, aztán összehordták egy-két boglyába. Az ott még érett, száradt, majd haza vitték és behordták a szürüs kertbe. Cséplés után zabszalmával, vagy árpaszalmával keverve megcsinálták a kazlat, ami aztán télen az állatokat etette.  
No, most mikor elmúlt ez a kaszálási időszak, jött a kukorica szezon. A megbízott munkás ebből is kivéve a részét, vállalt feladatokat. Ha a gazda nem ekézett és a munkásának kellett, akkor, a föld megműveléséért egyharmadát kapta a terménynek. Kedvezményként kapott harmados, vagy negyedes kukoricát. És ugye akkor még kötelessége volt az is, hogy a fattyakat, vagyis a növény oldalhajtásait levágja és összegyűjtse, hogy a gazda haza tudja vinni a teheneknek. Egy aratónak tehát így nézett ki az előmunkálata.

Általában Péter és Pál után kezdődött meg az aratás. Hol előbb, hol később, de olyan nem volt, mint ma, hogy szeptemberre is átnyúljanak ezek a munkák. Az utóbbi években ez volt tapasztalható. Ugye akkoriban más gabonafajták is voltak, mint például az a régi híres magyar búza, aminek állítólag egy mázsájáért Kanadából annak többszörösét kaptuk meg. Fantasztikus sikértartalma volt, nem mint a mostaninak. Azok a magas fajták sok szalmával, szép kalásszal rendelkeztek. Viszont annak az volt a hátránya, hogy géppel nem lehetett aratni, csak kézzel, mert a nagy vihar összekuszálta a szálakat. Az aratások általában szépen lezajlottak. Ha szükség volt rá, - mert szorított az idő a befejezés végett, - vasárnap délelőtt is kellett dolgozni. Én is voltam hétvégén aratni egyik barátomnál, illetve másnál, ahol teregetni kellett a kötelet.
Tehát amikor úgy gondolták, megvizsgálták a gazdák a kalászokat, hogy aratásra érettek-e, aztán ha megbizonyosodtak róla, előkészületként rendbe tették a szürüs kertet, hogy később tiszta helyre tudják rakni, asztagokba a levágott gabonát.

Az aratás menete

Na, megindult az aratás. Mire pirkadni kezdett, már kint voltak a munkások a földeken. Az volt a szerencsésebb helyzet, hogyha már volt a családban egy nagyobb gyerek, mert akkor ő teregetett az apja előtt. Tehát három ember kellett ahhoz, hogy a búza kévékbe kötve feküdjön a földön. Rutin kérdése volt, hogy egy kévét ne csináljanak nagyra, vagy kicsire.
Először is abból a gabonából, amit le akartak aratni, köteleket kellett csinálni, hogy a kévéket össze tudják kötni. Egy bizonyos területet tövestül kitéptek, hogy elkészítsenek körülbelül 200 vagy 300 kötelet. Ez még nem is volt olyan vészes feladat. Hogy ez meddig tartott az attól függött, hogy milyen korú gyerekek segítettek, vagy milyen kondícióban volt a család. A családfő kaszált. A kaszán volt egy terelő, amit tótul oharablo-nak hívtak. Ez vágáskor szépen lefektette a gabonát.

A kötél úgy készült, hogy két köteg búza kalászos részét összecsavarták és utána megtekerték az egészet és az saját magától összeugrott egy csavarkötéllé. Ezt talán még most is meg tudnám csinálni. Ezt aztán az asszonyok a hátukra kötötték. A kaszás után haladva szedték a markot sarlóval, de előzőleg mindig lehúztak a hátukról egy kötelet, azt lefektették és akkor arra terítették le a kévének valót. Megkötés után megfordította a kévét csomóval lefelé, hogy ne száradjon ki a kötés helye. Csavart egyet vagy kettőt a kötél végén, aztán alágyűrte és ezzel nem bomlott szét a kéve. Ez enyhén nyirkos volt. Azért is kellett korán csinálni, hogy ne száradjon ki. Az volt a szerencsésebb, ha volt valaki, aki a marokszedő után ezt mindjárt elvégezte. Előfordult persze, hogy kevesen voltak a családban, de azért az aratók nagy része gondoskodott utómunkásról. Ha mégse voltak elegen, akkor az asszonnyal együtt kötöztek. Figyeltek arra is, hogy idejében össze legyen hordva keresztekbe, kepékbe. Ez általában 13 kévéből állt, de előfordult 17 kévés kepe is. Leterítették, hogy a kalászos végek befelé kerüljenek, a másik kettőt aztán keresztbe, ez már 4 volt. Na, most mindegyik kereszten volt még vagy három sor. Tótul mandel. Akkor ez már 16 volt.  Egy kévét aztán a tetejére tettek, hogy ha eső lenne, nehogy beázzon, illetve, hogy a szél nehogy szétkapkodja.

A Pintér család aratás közben, 1940 körül
(Gergely Istvánné tulajdona)

A munka így ment egész nap. Általában délben volt az ebéd. Emlékszem, hogy mikor a szüleim aratásba voltak, mi hordtunk nekik főtt ételt. Általános szokás volt, hogy féltizenkettő felé az utak - például a Prezvrh felé vezető út, mert arra voltak a legnagyobb földek - megteltek ebédet vivőkkel. Volt erre a célra használatos mázas, dupla-cserép ebédhordó, amit zlepenki-nek hívtak. Azt két összeragasztott köcsögnek kell elképzelni, aminek a felső részén fogantyú volt. Egyikbe a levest tették, a másikba pedig a második fogást. Hasznos eszköznek bizonyult, mert nem hűlt el benne gyorsan az étel. Evés után az arató kikalapálta a kaszáját, aztán indulhatott újra a munka. Délutáni alvás nem volt. Közel estig dolgoztunk.

Zlepenki

Na, most amikor le lett aratva az egyik helyen, a munkások átmentek egy másik parcellába, mert nem csak egy gabonaföld volt. Az első és második dűlőben is arattak. Ahány parcella, annyi mérete volt a búzaföldnek. Mindenütt volt valamilyen betakarítani való növényzet.

Egyéb tapasztalatok az aratással kapcsolatban

Az uradalomban is hasonlóan mentek a dolgok. Ott is köteleket kellett csinálni az elején. Ellenben voltak ott Heves megyei summások például, akik egész évben dolgoztak, és aratást is vállaltak. Azok más fortélyosabbak voltak. Nem gyártották le előre a köteleket, mint mi. Nálunk 150 kötelet kellett egy embernek megcsinálni, összekötve lerakni és azt egy ökrös szekér vitte el az aratás színhelyére. 150 kötél. Az azt jelenti, hogy körülbelül 3 órától vagy fél 4-től, 7 óráig köteleket gyártottunk. A summások, azok már okosabbak voltak. Azok a renden, vagyis a helyszínen csinálták a kötelet, munka közben, sokkal egyszerűbb eszközökkel, mint mi. Egyet-kettőt csavartak a lekaszált és földről felvett kötélnyi vastag gabonán és kész volt. Kijöttek 7 órakor frissen, üdén, kipihenten, mi meg addigra már fáradtak voltunk a kötélgyártástól. Na, mikorra elkészültünk, szinte egy időben, lesni kezdtük a pusztára érkezendő szekeret, mert éhesek voltunk. Az állt a szerződésben, hogy naponta egy liter tej jár. Ez volt a reggelink. A mama tudott sütni kenyeret, mert előleget kaptunk a gabonából. Előző nap hozták el, ebédkor a vacsorát is. Na, egy idő után már láttuk, hogy jön az ökrös szekér, hozza a kanna tejet. Szétmérték literes üvegekbe. Csodálatos volt az a liter tej, mert éhesek voltunk. Attól aztán végig arattunk, mert más kaja nem volt.
A Heves megyei summások szerződésük szerint nem jártak haza, illetve az ebédjüket sem hozták utánuk naponta a határba, mint a mi esetünkben. Ők megkapták a napi fejadagjukat a szalonnából és a lisztből és ő maguk sütötték a kenyeret kemencében. Meg volt adva, hogy minden nap két deci pálinkát kaptak, általában lapos üvegbe. A legnagyobb melegben is ott volt a belső zsebükben az ital. Katonaruhához hasonló holmi volt rajtuk, meg katonasapka. Úgy néztek ki, mint a régi obsitosok. Mi ittuk a rengeteg vizet, amit kihoztak a kútról, ami majdnem, hogy ihatatlan volt, úgy fölmelegedett. Persze attól függött, hogy ki volt a vízhordó. Nekünk egy tohonya nő hordta, akinek az lett volna a feladata. Nem akarom őt megnevezni, nem érdekes. Mire kislattyogott abba a melegbe, - mer lusta volt, - hát az a víz minden volt, csak iható nem. Időnként bizonyos közelségbe kerültünk a summásokhoz, és láttuk, hogy ugyanannyit learattak, mint mi, sokkal könnyebben, sokkal ésszerűbben. Néztük, hogy időnként zsebre nyúltak, és ittak valamit. Ittak. És akkor megkérdeztük, hogy:
-„Mi az, amit isznak? Mert vizet biztos nem!"
-„Hát, ez pájinka. Arató pájinka ugye. Anélkül nem lehet aratni.”
Ők vizet úgyszólván nem is ittak. Nem is láttuk, hogy lett volna vízhordójuk. Tulajdonképpen az a pálinka hűtötte őket. Akkor tudtam meg, hogy az aratópálinkának mi a jelentősége. Ma sem tudom igazán megmagyarázni magamnak hogy működött, de úgy vélem, attól valóban nem voltak szomjasak. Felhevíthette őket és elvonhatta a testüktől a hőt, gondolom. Nem lehetett olyan melegük, talán nem volt olyan vízveszteségük, mint nekünk.

Behordás

A kévék esetenként az aratás után néhány napig még ott száradtak, aztán kezdődött a behordás. Voltak speciálisan kiképzett vendégoldalas kocsik, amit a szekér kisebb átalakításával értek el a gazdák, hogy minél többet föl lehessen rájuk rakni. Mert egy normál parasztszekérre nem fért föl sok minden. A vendégoldalra emlékszel ugye? Ez a szerkezet több gömbfarúdból állt, ezzel érték el, hogy nagyobb legyen a szekér felülete. Lehet, hogy még nektek is van ilyen. Úgy összedolgozták, hogy stabilan állt. Behordták a kévéket a szürüs kertbe, asztagokba rakták és tulajdonképpen ezzel a betakarítási rész le is zárul.
- Az asztagot hogy rakták?
Kapunics Béla: A kisebb parasztoknál általában kerek formája volt az asztagnak. Úgy rakták, hogy a kalászok mindig belül legyenek. Ez egy egyszerű dolog volt. Körbe kirakták, utána a belső részét töltötték ki, aminek szintén megvolt a maga rendje. Mindig hosszába. Nem össze-vissza, mert a cséplőgép etetése közben gond lett volna. Szóval megvolt annak a szisztémája. Nagyobb gazdáknál két nagy asztag is volt. Mit mondjak neked, olyan 10 méter hosszú lehetett és 8 méter széles. És mind a két oldalon. Csak éppen annyi terület maradt a rakások között, hogy a cséplőgép beférjen közéjük. Aztán voltak kisebb kupacok is, például rozsból, mert azt is termesztettek. Szinte minden parasztember tudott kosarat, szakajtót meg ilyesmit készíteni a szalmájából. De zsupnak is használták tetőfedéshez. Nem volt Tárnokon jellemző, de azért előfordult imitt amott a zsuptető. Inkább nádfedeles házak voltak.
Na, és mikor az asztaggal elértek egy bizonyos magasságot, kezdték szűkíteni. Olyan ház alakúra formázták, tetőt csináltak neki. Körülbelül 4-5 méter magasra rakták, majd a kévéket a kalászos véggel kifelé fordítva helyezték el. Gyönyörű szépen, mértani pontossággal építették.

Cséplés

No, most ugye eljött a cséplés, aminek megvoltak a rendszabályai. Például mindenütt kellett egy hordót tartani, tele vízzel. Ezt ellenőrizték is. Fontos volt, hogy tűz esetén legyen honnan oltani.
Tárnokon, a háború előtti időszakban a Kiséknek és a Csabaiéknak volt egy nagyobb és egy kisebb cséplőgépe. A nagyobbat azt hiszem 100-asnak mondták a dob mérete alapján. Ez egy forgó rész volt a gépben, recés dob lécekkel ugye, ami nyelte, majd kiverte a gabonát. A másik 80-as lehetett, vagy kisebb. Nagygazdáknál nem állhatott be az udvarra kis cséplőgép, de a kisebb gazdáknál ugye célszerűbb volt azt használni. A Kisék és a Csabaiék a zsákutcában - a Kossuth Lajos utca vége felé - laktak. A gépeik viszonylag korszerűek voltak. Emlékszem, hogy volt a Patatics Feri bácsinak egy pirosra festett régi gépe, de az is jól csépelt. Aztán a Battaiék is rendelkeztek egy régi kisebb változattal, azt még fával tüzelt kazán hajtotta. A gőzgép csühögött, mint egy mozdony. Szimpla dugattyús volt, ami nagy robogással dolgozott. Azt még én is láttam üzemelni. Az előzőleg említett korszerűbb gépeket már benzinmotoros traktor működtetett.

Fordson traktor

Volt akkoriban egy Fordson márkájú, amerikai gyártmányú gép is, nagy robogó hanggal ment. Egydugattyús diesel motor lehetett, amit nyers, vagy mit tudom én milyen olajos üzemanyag hajtott. Kegyetlenül pöfögött. Elhallatszott nem tudom én meddig. Volt annak a traktornak egy vezérkereke, erről pedig olyan 12-15 cm széles és jó hosszú szíj vitte át az erőt a cséplőgépre. Tehát flexibilis csatlakozást adott a gépre.
Na, most maga a cséplés, az egy külön fejezet. A cséplő gazdák ugye már tavasszal, vagy az aratás közeledtével leszerződtették az embereket. Ott kezdem, hogy először is volt egy etető, aki egyben a bandagazda szerepét is betöltötte. Nem kellett ott tulajdonképpen irányítani semmit sem, mert őneki megvolt a maga munkája, a többieknek meg a saját feladatuk. Mellette dolgozott a kévevágó, aki egy kamasz gyerek is lehetett, de leginkább egy asszony volt, aki kévevágó késsel végezte a feladatát. Fölemelte a kévét és levágta róla a kötelet.

Cséplés Ábel András portáján, 1933-ban
(Ábel család tulajdona)

Na, hát akkor kezdjük: volt egy etető, egy kévevágó, volt két zsákos, legalább négy szalmás, akik a kicsépelt szalmát speciális villákkal hordták bizonyos távolságba, ahol a szalmakazlak voltak. Ahogy azt a gazda kívánta. Akadtak szerencsésebb helyek ahol közelebb voltak a kazlak, de volt olyan munkaterület is, ahol bizony a fej felett kellett vinni a szalmát a távolságok miatt. Aztán volt két kazlas, akik speciális szakértelemmel rendelkeztek, hogy hajtsák meg a szalmát, a „szarvakat”, mert föl kellett építeni a keretét. Hogy mondjam neked? Egy gubancot csináltak. Akkor volt két asztagos, kévehányó és volt egy pár polyva hordó, mert ebből aztán jött piszkos módon a polyva, a por, meg minden. Ez volt a leggyalázatosabb munkakör. Egy speciális polyvahordó eszközt használtak, aminek két rúdja volt, illetve egy zsákszerű anyaga, és arra kellett gereblyézni a polyvát. De futniuk kellett, mert mire visszajöttek, addigra már újabb adag összejött. S ugyanez volt a törekkel is. Külön jött a törek, külön jött a polyva, külön jött a szalma. A törek az durvább, mint a polyva. Az a szalma és a polyva közt van valahol. A gép maga osztályozott. Hát ezt a munkát mai szemmel nézve, egy mostani fiatal nem csinálná meg.

Törek

A cséplés hajnalban kezdődött, ahogy pirkadt és sötétedésig tartott. Reggeltől estig. Voltak olyan hanyagabb gazdák, akik nem jól gondozták a földjeiket, amin aztán megtermett az aszat. Már messziről lehetett látni, ahogy száll a por ezzel a virággal. Borzalmas volt egy szál glodgatyában megizzadva érezni, ahogy ráragadt a testünkre és csípett. Ezt mai ésszel felfogni nem lehet. Borzalmas volt. De hát csinálni kellett, mert a kenyér éltetett bennünket. A parasztnak megvolt a maga termése, a maga kenyere, de a szegény embernek keményen tenni kellett érte. Ő ilyen módon kereste meg a mindennapi betevőre valót.

Aszat

No, most amikor már egész falusi viszonylatban befejeződött a cséplés, a gépet traktorral el kellett vontatni. Ennek a hatalmas szerkezetnek különböző tartozékai voltak. Például ékek, emelő. Gondoljunk arra, hogy akármilyen lejtős, vagy emelkedős udvarokba is vitték azokat, úgy kellett vízszintbe állítani, hogy ne mozduljanak el, hiszen az tragédiához vezetett volna. De nem is fordult elő probléma, mert mindig odafigyeltek arra. Aztán az egyéb alkatrészeket cséplés után leszerelték, és földobálták a gépre.
- Volt, aki ehhez értett? Aki beállította cséplés előtt?
Kapunics Béla: Hogyne. A gépész. A cséplőgépnek tulajdonosa volt, annak meg egy alkalmazottja. Emlékeim szerint a Kiséknél a Pista bácsi csépelt, meg egyben gépészkedett is. Nem emlékszem, hogy külön alkalmaztak volna a gép kezelésére valakit. Ügyesek voltak azok a Kis fiúk. Saját maguk intéztek mindent. A Battaiéknak is voltak fiaik, ott is meg volt a segítség. Viszont a Csabaiéknak alkalmazottjuk volt, aki az egyik nagy gépen dolgozott. Ő kezelte. Amikor folyt a karbantartás, vagy a szerkezet áttelepítése, az jó dolog volt, mert addig is pihentünk. Persze igyekeztek gyorsan beüzemelni, hogy haladjon a munka.
Ilyen fiatal korban nehéz dolog volt hajnali 3, vagy fél 4 felé kelni, és este 11-kor feküdni. Mire hazaértünk, már sötét volt. Vagy ha kicsit előbb sikerült elszabadulni, amikor nem volt még olyan sötét, akkor lefutottunk a Bentára a kétárokhoz, ahol el volt gátolva a patak és megfürödtünk, majd gyorsan megvacsoráztunk. Nyáron jobban ment az idő hamarabb beesteledett. Az ilyen munkálatok három hétig is eltartottak.
El lehet képzelni, hogy a zsákosok például akik ugye hátul kezelték a nyílásokat, mit összedolgoztak. A gépből jövő rekeszekből ömlött a zsákokba a gabona. Mikor tele lett, el kellett reteszelni a rekeszeket, majd megkötni a zsákokat, megmérni, aztán gyorsan egy másikat fogni. Ez is egy speciális munka volt. A cséplési ellenőr figyelte, hogy mennyi
jött ki a gépből, mert az akkori viszonyok között az '50-es években ez így működött. Talán a háború előtt is, bár abban nem vagyok teljesen biztos. De a háború után mindig jelen volt egy ellenőr is, aki figyelte, nehogy a gazda elcsaljon valamennyit a termésből, a kötelező leadások miatt. Meg volt szabva, hogy mennyit kellett a földért leadni, és azt ellenőrizték. Volt olyan ellenőr, aki a gép alól az ocsut is összeszedette, és lemérette. Bizony. Az ocsu, az a selejt gabona, ami átfut a rostán.

Ocsú

Fizetség

Mikor befejeztük a cséplést, jött a háziasszony, vagy a gazda és körülbelül 1 deci, vagy kevesebb borral honorálta, ha szép kazlat csináltunk. Legvégül házról házra kezdtünk járni és összegyűjtöttük a padlásokról a cséplőtulajdonos rá eső részét a gabonából és leszállítottuk neki. Azt hiszem ez 10% lehetett. Ez is eltartott néhány napig. Padlásokra járni, lehordani, borzalmas munka volt. Miután végeztünk, jöttek a munkások. Az nem rémlik, hogy mennyi volt az emberek juttatása. Újra fel kellett mérni, és ki kellett adni, a kiszámolt mennyiséget. Voltak egész részesek, és voltak fél részesek. A polyva szedők csak felit kapták. A legrosszabb munkát csinálták, és a leggyengébben fizették őket. Általában főzött ebédet a gazdaasszony az etetőnek, a gazdának és a gépésznek.
Én háromszor vettem részt cséplésen. Körülbelül 6-7q búzát kaptunk érte. Aztán volt olyan 80 kilónyi rozs és árpa. Árpa viszonylag minden parasztnál bőven volt, amiért külön meg kellett szenvedni. Ennek a csépléséért körülbelül olyan 2-3q-t kaptunk, hogy legyen a kacsáknak, disznóknak. A hízlalás előtti, átmeneti időben ez a termény rendkívül fontos volt. A járandóság kimérése és hazavitele után befejeződött a dolog.
Voltam egy másik, uradalmi aratásban is, ez '48-ba volt Erdőháton. Ott szintén sokan voltunk. Lehetett vagy 17-18 kaszás, vagy 10-12, mert időközben lekopott néhány ember. Az viszonylag egyszerűbb volt, mint a falusi aratás, mert ott már be volt állítva a gép a grófi szérűn. Ott ökrös szekerekkel hordtuk a gabonát. Kísérőként én mentem a kocsikkal, amiknek persze volt egy hajtója. A határ különböző részeiről gyűjtöttük be a terményt. Legalább 10-12 szekér vitte egymás után a terhet, úgyhogy a cséplőgép mindig el volt látva. Ott már egész másképp ment a munka, mert a kévéket nem asztagról kellet dobálni, hanem szekérről. Ezeknél és a Csabai féle gépeknél is volt elevátor, ami szalagon vitte a gabonát. Lehetett állítani alacsonyabbra, vagy magasabbra. Egyébként úgy rakták a kazlakat, hogy az egyik állt a létrán, a másik odaadta a villát a következőnek, amaz a harmadiknak. Bizony ilyen láncba csinálták. El lehet képzelni milyen munka volt. Gyalázatos. Attól függetlenül mindig jó szívvel gondolok rá, mert fiatalok voltunk, vidámak és jó volt a csapat.  Volt erő és volt lelkesedés.

Még néhány gondolat

A világ másik részén nyilván voltak arató gépek, de ide, erre a környékre elsőnek, kísérleti példányként csak egyet hoztak. Nem vált be, mert learattak ugyan néhány holdat, de a kévéknek a fele szétbomlott. A gép nem kötött rendesen. Akkor még nem lehetett azzal pótolni a kézi aratást. Esténként nem jártunk haza, hanem ott aludtunk egy nagy pajtában szalmára leterített pokrócokon, vagy kinek mije volt, azon. Külön az asszonyok, lányok, külön a férfiak. Ez körülbelül két és fél, három hétig tartott. Csak valamelyik hétvégi napon jöttünk haza. Sürgős volt hamar végezni, mert az akkori búzafajták csodálatosan szépek voltak ugyan, de a szemek egy idő után peregni kezdtek a kalászból. Ma már másképp mennek a dolgok, nincsenek ilyen problémák. Szóval akkor ezek a munkák szigorú szabályok szerint zajlottak, a határidők betartásával.
A szalmarakásnál is ugyanez volt. Hogy menjenek a dolgok, öten-hatan is munkálkodtunk a kazlak tetején. Mikor hova osztottak be minket. A zsákokat ökör, vagy esetenként traktor szállította. Az én időmben már létezett gőzeke is. Nem kellett úgy zsákolni, mint egyes lejtős falusi udvarokban, kézzel cipekedve az udvar egyik végétől, a szürüs kertig. Csodálatos volt, de egyben kegyetlen is az aratási időszak. Számomra a legsötétebb emlékek a korai felkelések voltak. Egy 17-18 éves gyereknek ez rémálom. Ennyi idős lehettem, amikor az utolsón vettem részt. Azután ide kerültem a rádióállomásra, ami egy csapásra megváltoztatta az életemet. Az ilyen földműves munkák a mindennapi létfenntartás szempontjából döntőek voltak, mert ezek jelentették számunkra a kenyeret.

Cséplés Mészáros Jánoséknál, az 1940-es évek elején

-Béla bácsi, milyen precizitással dolgozott egy ilyen cséplőgép?
Kapunics Béla: Időnként ellenőrizték. A gazdák nézték a szalmát, dörzsölgették, hogy mennyi szem maradt benne. Szóval különösebb gond nem volt, meg voltak elégedve a teljesítményével. Nézd, hogyha száraz volt a gabona, és jó etető volt, akkor nem volt probléma, mert egy jó etető megfogta a kévét, szétterítette teljes szélességbe. De hogyha nem tudott jól etetni, akkor a gép fulladozott, nem bírta lenyelni, akkor a kalászban maradtak a szemek. Nagyon sok múlott a munkáján.
-Nem voltak férgek, rágcsálók, amik mentek a terményre? Például patkány vagy egér?
Kapunics Béla: Nem. Ez nem volt jellemző. Görény az előfordult, hogy innen, onnan elvitt egy-egy tyúkot, de általában, az esetek nagy részében a gazdák igen tiszták voltak. Cséplés előtt gyönyörűen összesöpörték az udvart, az asztagok környékét. A rendrakás, az előkészület szinte szertartásnak számított. Elvégre csépléshez készültek. De hogy férgek, vagy élősködők, vagy paraziták, vagy ilyesmi lett volna, arról én nem tudok. Egér előfordult, az normál dolog volt.
- Nem volt feltűnően nagy károkozás az egerek miatt?
Kapunics Béla: Nem, nem, nem. Az nem volt jellemző. Egér volt mindenütt, mert egér, amióta az ember van, azóta létezik. Azt irtották. Macskák minden háznál voltak. Nem úgy ritkították, mint ma, hogy leszórunk egérirtót a kamrába, meg góréba, meg egyéb helyekre ahol valamilyen takarmányszerűség van.
Most már, ha kell, kirakok akár négy speciálisan kiképzett dobozzal is. Itt-ott aztán lehet látni elszáradt egereket, kicsiket, nagyokat, de rágás az nincs. Azelőtt nem volt hosszú éveken keresztül annyi, mint tavaly. Lehet, hogy immunissá váltak. Inkább ősszel van egérveszély, mert menekülnek be a közelgő hideg elől a kamrákba, és egyéb helyekre.
- És kinn a határban az ürgék vagy hörcsögök mekkora veszélyt jelentettek?
Kapunics Béla: Ürge meg hörcsög volt. Hogyne. Mikor például a Prezvrh-i szőlők felé mentünk, egy óra alatt legalább 10 ürgét lehetett látni, ahogy két lábra állnak és kukucskálnak. A hörcsög az ritkaság számba ment, mert ügyesebb állat. Viszont ezek igazi károkat okoztak, mert több méter mélységű, vagy hosszúságú alagutakat csináltak és azokat tele hordták télire magvakkal. Már nem emlékszem mikor, de egyszer kiástunk egy hörcsög fészket, amiben töménytelen mennyiségű, legalább 50 kiló gabona volt. Igen.
Főleg akkor csinálta ezt, amikor még állt a búza. Kalászostól együtt lehordta az üregbe. Hát így volt. Ürgéről, hörcsögről mostanában nem is hallottam. Régen tavasszal rendszeresen öntöttük őket. Kivonultak ugye szekerekkel, hordókkal az emberek, és öntötték a lyukakba a vizet.
- Hogy fogták meg őket?
Kapunics Béla: Valahogy megfogták, mert a csőszök rendkívül szerették az ürgepaprikást.
- Én is hallottam valamit erről.
Kapunics Béla: Tárnokon annyira nem ették, de az alföldön, és más helyeken igen. Hogy ma van-e még ürge, nem tudom. Régen úton útfélen lehetett látni őket. Sűrűn előfordultak. Méteren belül akár öt is. Vagy nem tudom mennyi. Rendszeresen láttuk, ahogy gyorsan elbújnak, amint közeledtünk feléjük. Két lábon állva vizsgálták a környéket.
- Hallottam, hogy a gyöngytyúkot sok esetben azért tartották, hogy elriassza a nyestet és egyéb ragadozókat.
Kapunics Béla: A gyöngytyúk nem volt jellemző Tárnokon. Talán egy-két helyen lehetett.
- Állítólag a hangját nem bírta a féreg.
Kapunics Béla: Igen. A cserregő hangját nem bírta. Volt valami riasztó hatása. De mondom, Tárnokon kevés helyen volt. A parasztok ezt nem sokra becsülték. Kacsa, liba tyúk, csirke ilyesmi volt inkább. A nagy állatok közül disznó, tehén, borjú, ló. Ez volt a jellemző. Rémlik, hogy valakinek volt gyöngytyúkja, - a fákon ültek, - de nem tudom kinek.
- Itt is volt a Poszmikéknál, a Fő utcában, a 96 alatt.
Kapunics Béla: Lehet. Rémlik, hogy volt, aki ezzel egy kicsit romantikusabbá akarta tenni a háza környékét, de mondom, nem volt jellemző. Hát, ennyit az aratásról. Ezt így szóban elmesélni egyszerű, de átélni egészen más. Viszont nagy öröm volt, ugye amikor a termés haza került a mezőről.
Volt nullás-, és volt kenyérliszt. Csodálatos lisztek voltak. A búza minőségétől függött. No meg aztán az őrlési beállítástól is. Meg volt állapítva, hogy egy mázsa búzából mennyi nullás liszt, mennyi korpa, és mennyi kenyérliszt lesz. A finomsága, rostálása alapján. Persze. A malom ezt automatikusan csinálta. Nem tudom annak a technológiáját, hogy készült az ilyen, vagy olyan liszt. Ma réteslisztnek nevezik azt, ami régen nullás liszt volt. Nyilván a szemcsevastagság is közre játszott. Az akkori kenyerek szenzációsak voltak. Mintha tojás lett volna bennük, enyhén sárgás árnyalatuk volt. Ugye akkor rétest is sütöttek az asszonyok, anyám például elég gyakran. Azt nagy odafigyeléssel lehetett csak nyújtani, mert szinte futni kellett az asztal körül, hogy ne nyúljon le magától. Mivel a vastagabb rész volt a szélén, azt úgy kellett aztán legombolyítani. Mai lisztből nem tudom, hogy lehet-e csinálni. Rengeteg függ a minőségétől. A kifőtt tészta sem olyan, mint régen. Mi eléggé tésztások vagyunk, sokat süt Klári néni. Tehát a mai tészták nem olyanok már, ez egyértelmű. Most olyan búzafajtát nem lehet termeszteni, mint régen, mert az nem aratható kombájnnal. A búza magassága akkor méteren fölül volt. Gyönyörű kalászok voltak.
Sikerült nekem is belekóstolnom ezekbe a munkákba, meg sokat meséltek a régi öregek is az aratásokról, így maradtak meg bennem ezek az emlékek.