ELBESZÉLT EMLÉKEK

TÁRNOK A II. VILÁGHÁBORÚ ALATT

Kapunics Béla
elbeszélése alapján (2000)

(Gyűjtötte: Ábel Endre)

10. RÉSZ: FAVÁGÁSTÓL FAVÁGÁSIG

Kapunics Béla: Van néhány ide nem illő epizódja ezeknek a történeteknek. Azért lehettem részesük, mert ahogy azt már említettem, ha csak lehetett, egy pillanatig sem tartózkodtam a pincében. Állandó mozgásba voltam a falu és a hegy között. Aztán idővel az életritmusom megváltozott, mert az a bizonyos alakulat elvonult a nagymamáméktól. Gyerekfejjel szemlélve szenzációs életet éltünk.
Még Buda nem volt elfoglalva, még borzalmasan dörögtek az ágyúk, elvétve többnyire német szállítógépek húztak el Tárnok felett… Jellemző, hogy megint eltérek attól, amit mondani akarok. Megpróbálom nem elfelejteni, hogy később visszatérhessek rá.
A pincéből megint csak hazajöttem, ugyanis nyomós okom volt rá: volt nekünk egy vadonatúj nagy ponyvánk, még apámék kereskedése kapcsán maradt nálunk. Ezt a ruszkik megtalálták, és elkezdték használni erre-arra, például autó lefedésére. Nekem meg feltett szándékom volt, hogy visszaszerzem. Könyörögni kezdtem, mondván hogy mi szegények vagyunk, adják vissza. Egy szélhámos orosz meg a következőképpen nyugtatgatott:
-„Menj csak nyugodtan haza, - mármint a hegyre - amikor elmegyünk, levesszük, és itt hagyjuk összecsomagolva, ahol volt.” Engem igencsak izgatott a ponyvánk sorsa, ezért résen voltam és figyelemmel kísértem, hogy mikor és hogyan vonulnak el. Kórház volt a házunk, az egész udvar tele könyvekkel, rakásra összedobált bútorokkal, satöbbi. Nagy tábori ágyakon nyögtek a betegek, bűz, fertőtlenítőszer, itt-ott véres kötszereknek a tömkelege, sebesült katonák.  Ez csak egy helyzetkép, hogy gondolatban lásd, amit én láttam. És akkor megkérdezte valaki tőlem, hogy:
-„Ki vagy te?” Hát mondom:
-„Én vagyok a gazda.”
-"Ó! Te vagy a hazaj?"
-"Já szom tu hazaj." Mondom nekik oroszul.
-"Ó, igyi!" - Gyere! Bevittek az első szobába és ott lakmároztak vagy négyen öten egy asztal körül. Tál volt középen, fakanalak a kezekben és úgy ettek. A falatozóknak is bizonygattam, hogy én vagyok a hazaj, a gazda, ebben a házban. Egy kicsit hibásan, de így tudtam kifejezni magamat.
-"Igyi kusáty!" Hívtak enni. Nem volt ott egy tányér se, csak az a nagy ebédlőasztal a tállal, amit említettem. Kezembe nyomtak egy használt fakanalat, aztán én is ettem a káposztalevesből. Nem volt rossz. Majd adtam nekik egy üveg bort, - hogy honnan volt nem tudom - annak fejébe, hogy a ponyvánkat valahogy visszaszerezzem.
-"Ú! Harasó!" Örvendeztek.
-„Na, először igyál te!” Mondta az egyik. Annyira nem bíztak bennem. Nem volt jellemző, hogy én 28 éves koromig alkalmanként fogyasztottam volna bort. Hát megittam valahogy nagy nehezen, aztán ők is. Egy idő után aztán elindultam vissza a nagymamához a hegyre. Elmeséltem neki, hogy a katonák még ott vannak és a ponyva is még megvan. Aztán elindultam ismét vissza. Az iskolánál megálltam és arra lettem figyelmes, hogy egy repülőgép zúg magasan. Magasan volt és lassan ment. „Hú! Ez valamilyen német gép lehet, viszi az anyagot.” Gondoltam.  Mert tudtuk, hogy már csak Budát tartják a németek, de akkor már az is körül volt kerítve az oroszok által, ezért csak légi úton tudták célba juttatni az utánpótlást. Egyszer csak marha nagy zajra lettem figyelmes. Hogy honnan kezdtek lőni nem tudom, de nagy valószínűséggel Tusculanum felől. Mint a csillagos ég, úgy nézett ki az égbolt. Kegyetlenül tüzeltek a gépre, de eredménytelenül. Egyszer csak egy csapásra leállt az egész és rövid idő után kérlek szépen csak azt lehetett látni, hogy fölröppent három rata. Vadászgép. Megközelítették három oldalról a német repülőt és körülbelül egy perc múlva tűz csapott ki belőle.

Mintha csak moziba láttam volna, tűz csapott ki belőle, utána hatalmas lángok és elindult lefelé. A robbanást nem lehetett hallani, mert olyan messze volt. Hogy hol zuhant le, nem tudom, talán valahol Törökbálint környékén. A ruszkik, akik szintén látták ezt, örömükben lövöldöztek az utcán, hangosan hurráztak, kiabáltak. Ellenben máskor, amikor közvetlen felettük történtek az események, úgy be voltak sztrenálva¹ hogy még! Csak úgy ugráltak be a bunkerba. Akkor voltak még hasonlóan nagy pánikba, amikor a németek kitörtek Bakony felől és az Ercsi hídfőt bombázták. Borzalmasan félelmetes volt az. Aztán amikor vége lett ennek a műsornak, már a német gép lelövésének és a hurrázásnak, két ruszki nő megjelent előttem:
-"Davaj". Gyerünk! - mondták. Na, mondom:
-"Kudá?" Hova?
-"Igyi, igyi! Szahar." Igérték, hogy adnak cukrot, mászlo, húst meg mindent.
-"Igyi nyemnósku roboti." Gyerünt egy kis munkára! Elindultunk a Marton utcán és odaérve a szélső házhoz, ahol a Pityi Palkóék² laktak, látom ám, hogy nagy nyüsögés van, forralják a vizet kéthektós hordókban. Az első szobában ki volt ásva, egy gödör, és ott volt a banja, vagyis a fürdő. Volt ott egy női különítmény és azoknak kellett melegíteni és hordani a vizet vödrökbe. Nem törődtek azzal, hogy én ott vagyok, nyugodtan fürödtek. Hordtam, hordtam szorgalmasan, segítségem is volt, a víz meg szép lassan elszivárgott a hirtelen kialakított fürdőben. Végeredménybe elég nagy élmény volt az a munka, mer nem láttam addig a másik nemből ruha nélkül senkit. Tüzeltem volna tovább is, de nekem úgy tűnt, hogy hamar elkészültek. Mikor vége lett a tisztálkodásnak, valaki odaszólt nekem:
-"Harasó! Igyi. Dosztvidanyja!" Jó! Na, mehetsz! Viszlát! Elkezdtem szaladni a Kossuth utca irányába a nagymamához. Mikor a Palotaiékhoz értem, megint elkapott egy ruszki:
-"Igyi nyemnósku robota! A kúsaty tu tak." Gyere egy kis munkára! És ehetsz.
-"Sto nádá?" - Mit kell? - Kérdeztem.
-„Fát kell fűrészelni!” Válaszolta. Egy rossz fűrésszel néhány fadarabot kellett felvágni, de csak hasábokra, mert úgy tüzeltek, ugyanis ott is konyha volt. Na, mikor végre befejeztem, megint odaszólt egy orosz:
-"Igyi davaj!" Gyere! Bevittek azok is egy szobába és látom, hogy az asztalon töméntelen mennyiségű hús van öklömnyi csontokon. Nem beszélve a sok velőről, meg egyebekről. Adtak egy darab kenyeret:
-"Kusáj, kusáj!"  Bíztattak, hogy csak egyek bátran. Hát, gondoltam magamban kusáj, kusáj. Eszek, eszek. Kezdett már esteledni, én meg még sehol sem voltam magamhoz képest. Hogy fogok megint hazaérni? Tanakodtam magamban. Azért tisztességesen bekajáltam. Volt ott valami satuféle, befogó szerszám, elfűrészeltük a csontokat és a velőt, meg amit lehetett megettem. Fú, piszkos módon bevacsoráztam.
- Marhahús volt?
Kapunics Béla: Marhahús. Minden bizonnyal, mert hatalmas csontok voltak az asztalon. Evés után átszaladtam a nagymamához. Nem kellett messzire, ott volt a háza átellenben. Akkor már nem mertem vissza indulni a pincébe, mert erősen sötétedni kezdett. A babkó³ amikor meglátott, elkezdett sopánkodni:
-"Jaj, hol voltál kisfiam? Mikor érsz haza, hogy érsz haza?" Féltünk ugyanis, hogy megint elkapnak. Mert állandóan megfogtak valakit egy kis munkára. Minden utcasarkon milliónyi lehetőség volt, hogy az embert elkapják. És akkor egy idősebb orosz, aki hallotta a beszédünket, mert éppen ott motoszkált, matatott valamit a közelünkben, odaszólt, hogy öltözzek föl, ő elkísér engem a falu végéig. És jött is velem, puskával a vállán egész a Ribnyíkig⁴. Arrafelé már nem volt semmi vész ugye. Onnan aztán futásnak eredtem. Át a Bentán, a Sóskúti úton és otthon is voltam. Amikor megérkeztem már bőven sötét volt. Hát el lehet képzelni, hogy aggódtak az anyámék.

¹ Értsd: nagyon meg voltak ijedve, berezelve.
² Pintér Ferencék.
³ Jelentése: nagymama.
⁴ Jelentése: halastó. Ez a vízállás a Tabán utcától nem messze, a Benta-patak felé vezető út jobb oldalán volt.