ELBESZÉLT EMLÉKEK

TÁRNOK A II. VILÁGHÁBORÚ ALATT

Kapunics Béla
elbeszélése alapján (2000)

(Gyűjtötte: Ábel Endre)

13. RÉSZ: KALAPÁCS, KAPTAFA, KALAPÁCS

Kapunics Béla: A most következő történet az akkori viszonyok között nagyon kellemes, szép emlékem.
A nagymamámékkal szemközt, valamelyik házban dolgozott két suszter és egy szabó. Egyikük rendkívül vallásos, ukrán származású, minden evés előtt keresztet vető, rendszeresen imádkozó ember volt, aki körülbelül hatvan év körül lehetett. A másik kettőről kevesebbet tudok, csak arra emlékszem, hogy jóval fiatalabbak voltak nála. Rendkívül értelmes, jólelkű és csodálatos emberek voltak mindannyian. Nekem az volt a feladatom velük kapcsolatban, hogy fűtsek nekik. Hogy honnan szedtem fát? Ahol találtam, ahol éppen volt. Nem szólt akkor senki semmiért se. Kifűrészeltem, amit gondoltam, darabokra vágtam és valamilyen rossz állapotú kályhából csaltam elő meleget számukra, amiért ők hálából engem javadalmaztak. Hogy úgy mondjam, dotálták a tevékenységemet.

A Vörös Hadsereg külön pénzzel rendelkezett, amit nekünk, civileknek is el kellett fogadni. Az akkori viszonyok között áru ugyan alig volt, de a pengőhöz viszonyítva elég jó pénznek számított. Különböző címletekben volt. És nekem ezek a jóemberek mindig adtak valamennyit abból. Jóval később, már nem tudom mennyiért, de egy részéből, amit megspóroltam a nagypapámtól, vettem egy kis kecskét.
Ezek a mesterek gyönyörű csizmákat készítettek. Fölül fehér filcanyagból volt a betét. Az előre kiszabott felsőrészt aztán kaptafára húzták még a régi technológia szerint és én közben azt figyeltem, hogy varrják össze a részeket két cérnával. Olyan pontosan dolgoztak, hogy géppel sem lehetett volna precízebben. A munkadarabok bőr betétekkel rendelkeztek és ennek részei össze voltak toldva, amit fantasztikus kézi munkával dolgoztak össze. Aztán a varratok mind be lettek szépen kenve fekete boxszal. Nagyon figyeltem, hogy csinálják. Egy idő után észrevették, hogy erősen érdeklődöm.
Sok mindennel elláttak, például adtak nekem bakancsot, vászon csizmát, meg mit tudom én mi mindent. Különben a csizmát nem lehetett télen hordani, mert vékony volt. De attól függetlenül nagyon örültem neki. Öt számmal nagyobb volt, de hát azzal együtt én boldog voltam. Ha tehették, enni is adtak időnként.
Az egészből azt akarom kihozni, hogy mielőtt elvonultak volna a többi orosszal, fölszereltek engem egy komplett cipész felszereléssel, hogy én is dolgozni tudjak. Kaptam kalapácsokat, fogókat, árakat, szögeket, faszögeket, vas kaptafát, szurkot, tűket, szóval mindent, ami ahhoz kellett. Még a pandulit, a háromlábú ülőkét is nekem adták, mert számítottak arra, hogy az is jól jön még nekem egyszer. Olyan jól megtanultam suszterolni tőlük, hogy bérmunkát vállaltam később az öregasszonyoknak. Javítottam a papucsaikat, meg amit kellett. Nem beszélve arról a sok tapasztalatról, amit a háború után egy itteni cipész ismerősömtől szereztem. A későbbiekben be is dolgoztam neki. Vállaltam sarkalást és talpjavítást. Ha volt egy kis luk, akkor oda tettem egy foltot és rászögeltem. Az akkori világban ez így ment. Aztán valameddig jó volt a lábbeli. Na így lettem én cipész ambíciókkal megáldott, meg szerszámokkal megajándékozott ember. Még ma is megvarrom a cipő orrát is, ha kell, mert görbe árral is rendelkeztem. A folttal való munka se volt probléma. Nagyon fogékony lettem az ilyen munkákra már gyerekkorom óta. Régen sok családnál tudtak az öregek suszterolni. Amit csak tudtak, megjavítottak maguknak. Három-négy éves gyerek lehettem, amikor a nagymamám elvitt magával egy cipészhez, ugyanis tönkrement a papucsa. Emlékszem, hogy már akkor mondogattam:
-„Kepács, popito, kepács.” Kalapács, kaptafa, kalapács – ezt mondogattam. Alig tudtam még beszélni, de már jelentkezett valami a vénámba a mesterség iránt.