ELBESZÉLT EMLÉKEK

TÁRNOK A II. VILÁGHÁBORÚ ALATT

Kapunics Béla
elbeszélése alapján (2000)

(Gyűjtötte: Ábel Endre)

8. RÉSZ: A HÁBORÚ VESZÉLYES ÜZEM

- Valaki mesélte nekem, hogy a Poszmik nagypapámék pincéje mivel magasan volt a hegyen, annak a tetejére is települt valamilyen megfigyelő állás. Onnan adták le rádión a jelzéseket, hogy hogyan alakulnak a dolgok Ercsi felé.
Kapunics Béla: Igen. Tulajdonképpen mi is történt? Érdekes volt az megfigyelni, hogy hogyan kezdték a németek a Kopolya¹ és környékének aknázását. Na de előtte, - ezt figyeld meg - meg volt az a bizonyos disznóölés, amit már említettem. Azt követően nem sokkal én haza jöttem de visszafelé, mivel pontosan a Vincelak előtt volt egy magyar üteg, ott megálltam és akkor az egyik magyar katonának odaadtam a disznósajtot, amit otthonról vittem magammal. Az meg cserébe a kezembe nyomott egy gombócba összegyűrt dohánylevelet. Ej, a nagyfater de örült neki. Össze volt állva egy csomóba, de azért száraz volt. Beszélgettem velük egy kicsit, mint afféle gyerek a felnőttekkel, aztán már sürgettek, hogy:
-"Jól van kisfiam, most már menjél föl, mer itt csúnya világ lesz nem sokára." 
-"Mert amint látod nem olyan rég már ide lőttek a környékre. Megvolt annak a magyarázata, hogy miért mondták. Fölmentem a pincébe, és rá fél órára körülbelül elkezdtek oda potyogni az aknák. Mi meg egykedvűen néztük a jelenetet. Találatot is kapott az az üteg, ezt akárki tanúsíthatja. Pontosan oda találtak, vagy ház mellé, de lényeg az, hogy a robbanás környezetében minden elszállt. És akkor gondoltam magamban:
-„Béla, de jó hogy eljöttél onnan!” Ha én akkor ott maradok még egy fél órát, ki tudja mi lett volna velem. Ugyanis a ruszkik elkezdtek visszalőni, de nem találták el mindjárt ezeket az ütegeket. Előtte egy 30, 40, 100 méterrel potyogtak a lövedékek. Utána egy kis csend lett, irányt váltottak, aztán újra kezdtek lőni, és akkor meg a hátuk mögé szórtak, a Lavicska híd² irányába, vagyis Rihóék mögé, szóval jóval odébb a lövészárkoktól. És így megint nem találták el őket. Ezek közben meg elmenekültek. Láttuk a pincéből, hogy az összes katona hogy szalad abba a futóárokba, ami a Rihóék háza mögé vezetett. Üresen hagyták azt a részt, amit a ruszkik megcéloztak. Na és akkor a harmadik nekifutásra ismét jól megszórták őket. El is némultak a magyarok. Nem azt mondom, hogy mindenki meghalt, de aki túlélte, annak már nem volt itt több maradása, mert a környék célpont lett. Úgyhogy aztán az megszűnt üteghelyszínnek lenni a továbbiakba. Láttunk néhány magyar katonát, akik mentek föl a hegy felé, gyalog battyogtak Törökbálint irányába Érd-parkvároson keresztül. Valószínűleg nem sokkal később az ágyúkat elvontatták, mert ott nem maradt semmi, kivéve a hatalmas mennyiségű lőszert.
A háború után aztán megmentettünk onnan masszívan összetákolt lőszeres farekeszeket. Abba voltak becsomagolva kérlek szépen hüvelyestől, mindenestől. Egy ládába három darab volt. Azt csináltuk, - most jól figyelj - hogy először kitermeltük a gránátokat. Kiszedtük mindet a rekeszből, mer nagyon tetszett nekünk a fa, de sok mindenre nem lehetett használni, mert hamar szétforgácsolódott a megvasalás helyén. Utána lekalapáltuk a gránátot. Abba ilyen füzérlőpor volt. A formája miatt úgy nézett ki, mint a makaróni. De volt olyan is, ami kis zacskókba darabokra volt összevágva. Ki törődött akkor azzal, hogy azok szétszedése mennyire veszélyes volt. Nem lett volna szabad hozzányúlni sem. Akadt is egy-két balhé a hasonló bütykölésekből, mert voltak esetek, amikor fölrobbantak. Például a Tárnoki Tivadar is így járt, illetve a feleségem unokatestvére, akinek a kezébe robbant valamilyen szerkezet. Levitte az ujját, de szerencsére túlélte.
Mikor itt voltak a nagymamáméknál az oroszok, volt egy rekesz, ami tele volt repeszgránátokkal. Az egyik ruszki meg elkezdte ezeket dobálni. Nem tudom mi volt a célja, próbálta-e vagy mi, de engem is elhívott és én is hajigáltam vele. Volt rajta egy pöcök, azt meg kellett húzni, és abban a minutumban elhajítani. Ezzel szórakoztunk.
- Gondolom nagyot robbant.
Kapunics Béla: Hát hogyne! Persze, hogy nagyot. De nem volt akkora hatóereje. A kertünk végében, a temetőnél dobáltunk. 
- A öregebbiknél?
Kapunics Béla: Nem. Itt, ahol a kápolna van. A nagyanyáméknak a kertje arra nézett. Aztán engem még az is nagyon érdekelt, hogy hogy ölték le a teheneket. Ugyanis lelőtték őket. Találtak itt helyben egy hentest, mint például az öreg Rihót is, aki lenyúzta és szétszedte nekik az állatokat. Nekem is a kezembe nyomott egyszer egy ruszki egy hosszú puskát. Megmutatták, hogy hova és hogy kell lőni és tökéletesen sikerült.
- Talált?
Kapunics Béla: Talált. Ja. S mielőtt elmentek, azt mondta, hogy:
-"Davaj pacon, davaj, davaj!" - Gondolom gyereket jelenthet náluk, vagy valami ilyesmit ez a kifejezés. És elindultak hátra a polyvaház felé, majd előhozott valamelyik egy szlovák gyártmányú nikkelezett puskát és azt mondta:
-"Tartsd meg, dugd el." Aztán adott nekem vagy három köteg nyári SS zubbonyt is, amin még ott voltak a jelzések. Össze voltak kötve egybe. Már nem is tudom, hogy mit adott még, de sok mindent kaptam tőle. Aztán a következőket mondta:
-„Mennünk kell nemsokára, majd jó lesz az neked a háború után.” A kertünk végében volt egy kripta, abba bemásztam és azt a puskát oda rejtettem el. Lőszer lépten-nyomon volt. Otthon a kertünkben nagy originált csomagolásba találtam lőszert, azt meg, ha jól emlékszem egy kis ólba dugtam el. Nem volt szándékomban a partizánkodás, de az a puska nagyon sokat jelentett nekem és csodálatos dolognak is tartottam.
- Szép lehetett.

Kapunics Béla: Gyönyörű, nikkelezett fegyver volt. Mintha vadonatúj lett volna, úgy nézett ki. Igen ám, csak történt egy kis visszaélés. Tavasszal ugye jött a kukoricaszár vágás. Az Albinéknak volt a középső dűlőbe talpon kukoricaszár. Azt hiszem akkor már le volt törve róla a cső. Akkor mi kimentünk oda levágni és elégetni. Úgy mentünk, hogy tele tömtük a zsebeinket lőszerrel. Miután meggyújtottuk az egyik rakást, bizonyos távolságba érve dobtunk bele kettőt-hármat abból, majd mentünk a következőhöz. De nálam a puska is ott volt, mert terveztük, hogy majd nyulat lövünk, mert mások is lövöldöztek nyulakra akkoriban. A felrobbant hüvelyekből a golyók meg recsegve-ropogva süvítettek minden felé.
Tőlünk nem messze, a negyedik, vagy ötödik parcellában egy bácsi is a szárat vágta. A Lizicska Palinak az apósa, akit Misikének hívták, ő dolgozott kint, különben itt lakott a Marton utcában, körülbelül ott, ahol a Szabó Emil építkezett. Nem az volt a baj, hogy kiabált nekünk és fenyegetőzött, hanem hogy felismerte az unokatestvéremet, az Albint, mert annak kissé ferde nyaka volt. Engem nem ismertek annyira, róla viszont sokszor hitték azt, hogy ő az apámnak a fia. Összetévesztettek bennünket. És akkor beárult a helyi policájoknak, hogy mit csináltunk. Nem történt bántódásunk, de a puskát sajnos elvették, mert azt is elárulta nekik, mondván:
-„A másiknak puska is volt a kezébe!” Megfenyegettek engem, hogy elvisznek valahova, ha nem adom elő. És akkor lemásztam a kriptába és előadtam a fegyvert és azzal véget ért a háborús működésem. Ez '45 tavaszán történt.

Egy tárnoki kripta részlete
(Fotó: Ábel Endre)

-A kripta megvan még?
Kapunics Béla: Kerestem egyszer, de nem találtam meg.
- Akkor használták még azt a kriptát?
Kapunics Béla: Nem, egy elhagyatott sírbolt volt. Ugyanolyan, mint a Lepsényi féle, de amiről én beszélek, az közelebb volt hozzánk. Akadtak benne csontok, de már régen nem látogatta senki se. Egy akkora lyuk tátongott rajta, amin háttal tolatva éppen le tudtam mászni. Jó mély volt, ezért kifelé igencsak meg kellett dolgoznom a kijutásért. Visszafelé menet egy kőre álltam és annak segítségével tornáztam föl magam.
Hihetetlen dolgok történtek akkor az emberrel, amit mai ésszel kigondolni sem lehetne. Sokszor végiggondoltam, hogy mekkora hülyeséget csináltunk azzal, hogy lőszereket dobáltunk a tűzbe. Érthetetlen számomra, hogy csinálhattunk ilyet. Ugyanis az amikor felrobban, a lövedéket nagy erővel kiveti magából és bármit, vagy bárkit eltalálhatott volna. De hát ugye ki törődött akkor azzal. Nagyon sok ember rendelkezett puskával, volt aki még géppisztollyal is.
Szabadabban éltünk, a természet gyermekei voltunk. Olyan fákat is megmásztunk, amik lehetetlennek tűntek. Mikor halásztunk a Bentában, a partoldalába dugtuk a kezünket, sokszor könyökig is, hogy halat fogjunk. Az a világ teljesen más volt, mint a mostani. Az akkori gyerek és a természet elválaszthatatlanok voltak. Azokról az időkről regényt lehetne írni, de az egy másik történet. Tehát ahogy mondtam, ezzel a sztorival a háborús szereplésem befejeződött.

¹ A Kopolya-tó Berkiben, egy időszakos vízállás volt.
² A faluból indulva a Berki úton a második, kisebb híd.