ELBESZÉLT EMLÉKEK

KARÁCSONYI ÜNNEPKÖR

Lindtner Jánosné sz. Ábel Jusztina
elbeszélése alapján (1999)

(Gyűjtötte: Ábel Endre)

Ábel Jusztina: Bementünk az udvarba, megálltunk a ház ajtaja előtt és elmondtuk a karácsonyi köszöntőt, ami úgy ment tótul, hogy:

„Vinšujem vám vinšujem
tito slavne svatki,
 Pana Krista narodzeni,
Adama aj Evu,
abi vám dav Pán Boh zdravi,
sčasti, hojne boske požehnani,
a po smrti kralovske
nebeske obsahnuti.
Pohvalen Pán Ježiš Kristus!”

„Köszöntöm, köszöntöm,
ezt a csodálatos, szent ünnepet,
és az Úr Krisztus születését,
Ádámot és Évát,
adjon az Úristen egészséget, szerencsét.
Kívánom az Isten áldását,
és a halál után mennyei
Király üdvösségét.
Dicsértessék a Jézus Krisztus!”

És akkor az otthoniak, a bent lévők meg azt válaszolták, hogy:
– „Usliš Pán Boh!”, – hogy „Hallgasd meg Úristen!”
Az ünnepek háznál sütéssel, főzéssel kezdődtek. 24-én a kanászok körbe járták köszöntés végett a falut, mi pedig adtunk nekik ugye bort és kalácsot. A plébánián meg tányér méretű ostyát sütöttek a gazdáknak. Az egyik zöld színű volt, a másik rózsaszín, a harmadik meg fehér. Azért volt zöld, mert lucernát kevertek bele. Az atya megszentelte, és akkor mindenki hozott magának haza. A zöldet összetörték, majd az állatoknak adták, a fehér és a rózsaszín pedig a családoké lett.
A nagymama otthon kiszórt diót az asztal közepére és mindenki választott magának egyet. A hiedelem szerint, ha ép volt belül, akkor egészséges marad az illető személy egész évben, de hogyha rossz volt, akkor beteg lesz. Hát ez egy rossz pogány szokás volt, ilyet is csináltak a régiek.
De először is, amikor ezek a dolgok már az asztalon voltak, mármint az ostya, a dió, a méz, a fokhagyma, akkor a nagymama kintről bejött és azzal a verssel köszöntött, amit előbb elmondtam. Mi, a családtagok az asztal körül ültünk és figyeltük. Bejött a szobába, minden sarokba dobott egy diót, keresztet vetett és ezt mondta:
– „Az Atya a Fiú, a Szent Lélek Istennek nevében. Amen.” – Minden sarokba dobott egyet és köszöntött. És azokat a diókat nem volt szabad kisöpörni az ünnepek ideje alatt. Bent voltak a földön, vagy a sarokba, vagy ahova éppen estek. Na, mint mondtam, az asztal sok mindennel volt tele. Volt ott kiszórva sok dió, ostya, alma, fokhagyma, meg egy kerek fonott kalács is, aminek a közepében, egy pohárban méz volt. Az ostyát összetördelték ahányan voltunk annyi felé, és mindegyik ostyába tettek abból a kalácsból egy-egy szeletet, aztán a dióbélből is. Utána a nagymama egy almát annyi felé osztott, ahányan voltunk és azt a kis almaszeletet is rá kellett tenni az ostyára, majd egy kis kanállal tettünk rá mézet és egy szelet fokhagymát, aztán felcsavartuk az egészet. Ha átérte az ostya, átérte, ha nem, akkor nem. Mindegy volt. És úgy kellett azt megenni. Olyan előétel volt az, vacsora előtt. De annak az ízit még most is érzem a számban. Képzeld el! Milyen csodálatos, különleges ünnepi íze volt annak úgy egyben. Olyan nem volt máskor, csak akkor.
Ábel Endre: Mi volt a jelentősége?
Ábel Jusztina: Biztos, hogy volt valami, de már nem tudnám felidézni, nem emlékszem rá. Ez a szokás, míg a nagymama élt, így volt. Még a kissori házban is. És akkor az asztal alatt egy fonott szalmakosárban meg gabonaféleségek voltak eledelként elhelyezve a tyúkoknak, és azon rajta meg egy köteg széna feküdt. És mikor vacsora után a papa kivitte az állatoknak ezeket a dolgokat, szétosztotta közöttük az egészet. Ez is egy csodálatos dolog volt. Szép estéket éltünk akkoriban, sajátságos hangulattal. És hogy mi volt a vacsora? Bableves! De nem ám berántva, – mert böjtöt tartottunk éjfélig –, hanem behabarva tejföllel. Az a leves pedig sok fajta babból készült és talán az adta neki azt a különlegesen jó ízt. Csodálatos volt. Aztán jött a mákos guba. De nem úgy készítettük el, mint manapság, hogy csak leforrázzák a kiflit, hanem először is a tepsi belsejét és szélét általunk köpült házi vajjal jó vastagon megvajaztuk. Majd bele tettük a leforrázott házi kalácsot, mert kalácsot sütöttünk, nem bolti kifliből volt. Olyan vékony rudakból voltak, mint a kisujjam. Akkor aztán mákkal meg lett szórva és úgy ment a sütőbe, vagy a kemencébe sülni. Csodálatosan finom volt az a vajasan átsült kalács azzal a frissen darált mákkal. Elmondhatatlanul finom íze volt annak a vacsorának. Úgyhogy ezek a dolgok emlékezetesek maradnak mindig.
És bizony a kocsonyát csak az éjféli mise után ehettük meg. Mert mint mondtam, addig böjtöt tartottunk. Aztán éjfélig nem volt szabad elaludni sem. Hogy ne legyünk álmosak, mi, mint gyerekek, játszottunk. Kaptunk kártyát, vagy társasjátékot, vagy malmoztunk babbal. Már nem emlékszem, hogy kell játszani. Aztán mikor nagyobb lány lettem, dominót kaptam és azzal szórakoztam. De az éjféli miséig senki sem feküdhetett le. Akkor nem tévét néztünk, mert nem volt, hanem így szórakoztunk, ami nagyon csodálatossá tette az estét. És megvolt a szeretet, pedig három meny is volt a családban. Az öreg nagymama, az Ábel Pálné, aki három nyelven is tudott, tótul, svábul és magyarul, aztán a Petró nagymama és az én anyukám, Pintér Mária. És mind elfértek egy asztal körül.

Ábel Pálné Szabó Mária (1848–1933)	Ábel Andrásné Petró Anna (1880–1947)	Ábel Józsefné Pintér Mária (1908–1985)

Mondom, csodálatosak voltak azok az esték. Az édesapámék nyolcan voltak testvérek. És akik még éltek, – mert többen meghaltak fiatalon – mind hazajöttek az ünnepekre. Az András ugye, mint tanító, a Gazsi mint polgárista diák. A tyetka Líza, meg a papa, az én apukám, parasztok voltak. És ők mind hazajöttek, hogy együtt lehessünk mindannyian, szeretetben. Olyan gyorsan eltelt az a néhány óra, hogy alig vettük észre, hogy már harangoznak az éjféli misére. Erre nagyon emlékszem, ott fönt a Kisséknél, az Ábel-házban. Most az is előjön bennem, hogy mindnyájan köhögtünk, mert ugye az András nagypapa meg rettenetesen sokat pipázott. Hosszúszárú csutorát használt, le is fényképezte egyszer valaki. Nem tudom, hol van az a fénykép. Állandóan a szájában volt. Mi meg ugye majd megfulladtunk a sűrű füsttől. És sokszor azok a fiatalok, úrféleségek, mint az András is, odaszóltak neki:
– „Papa, hát muszáj itt füstölnie?”
– „Hát csak nem fogok kimenni abba a hóba?” – mondta. Sokszor engem kért meg, hogy vigyem oda neki. Többféle pipája is volt, és tárolóban tartotta azokat. Olyan kispolc volt az tulajdonképpen a falra felakasztva, olyan szobadísz, amihez fiók is tartozott. Abban volt a dohányzacskó és a pipapiszkáló. Hogy miért tartotta ott a pipáit? Nem tudom. Talán nedvesnek kellett lennie, vagy éppen fordítva? Ki tudja már megmondani? És mindig én szolgáltam őt ki abból a pipatóriumból. Nem volt csúnya.
A mise kezdetéig pásztorjátékosok járták a falut. Házról házra haladtak és énekelték a „Mennyből az angyalt”. A köszöntésért szintén kaptak ezt, azt. Nem tettek megjegyzést, hogy:
– „Ezek csak 2 forintot adtak, vagy 20 forintot.” Csak alma, dió vagy mandula volt a fizetségük, semmi más. Ez egyfajta szórakozás lehetett a szokáson felül a fiataloknak. De a hangulat, amit az énekkel teremtettek, az felemelő volt. Na, amikor eljött az ideje, mindnyájan elmentünk az éjféli misére. No, várjál csak! Most jut eszembe, hogy jászol volt kitéve már adventkor az áldoztató rácstól nem messze, a kisoltár elé. Mostanában is ott szokott lenni. Az volt a szokás, hogy ahány jócselekedetet tettünk adventben, annyi szalmaszálat vihettünk mi gyerekek az üres jászolba. Persze otthon örömmel vágtunk le egy-egy darab szalmát ugye, hogy elvigyük a templomba. Igyekeztem jót mondani, vagy cselekedni, hogy minél többet vihessek, míg a Jézuska megérkezik. Abban az időszakban jobban hajtottuk magunkat jó irányába, mint máskor. Szinte mutogatva versengtünk egymással, hogy kinek van több szalmája:
– „Nézd, én mennyit viszek! Nézd, én mennyit viszek!” – hencegtünk vele. A mise előtt egy ministráns kihozta a Jézuskát egy bársony párnán és arra a szalmára fektette, amit mi jócselekedetekkel gyűjtöttünk neki. Azért gyűjtöttük, hogy ne fázzon, hogy puhán feküdjön. A Jézuska kivitelével sokáig az én János fiam volt megbízva. A Géza atya még akkor is ragaszkodott hozzá, amikor már katona lett. Éppen szabadságon volt, amikor megtudta, hogy az atya újra is őt szeretné felkérni. A mise után hazaérkezve megjegyezte:
– „Úgy látszik a Géza atya elfelejtette, hogy én már katona vagyok. Most is én vittem a Jézuskát.” Erre úgy emlékszem. Most már ez a szokás is elmaradt, azt hiszem.
Ugye akkoriban sok olyan hasonló család volt, mint amilyen a Lindtneréké. Tizennégy gyereket szült a Lindtner tyetka, de aztán idővel meghalt négy, majd később megint kettő, így a végén csak nyolcan nevelődtek fel. Ők sem dúskáltak a pénzben, ezért karácsonykor a fára ott sem szaloncukor került, hanem kockacukor. Csak arra futotta. De őnáluk még az is nagydolognak számított, mert hiszen a cukor is drága volt. Aztán hozzá még fél diókat csomagoltak, csak úgy, akárhogy, papírba. Nálunk, mivel anyukám nagyon ügyes volt, minden téren, valahonnan szerzett receptet és mi magunk főztünk otthon szaloncukrot és ízesítettük. Már nem is jut eszembe mivel. Aroma nem volt… ha jól emlékszem kakaót és kávét kevertünk bele. Igen, már emlékszem, hogy öntöttünk bele kávét. Egy kevés vizet adtunk csak hozzá, mert a kávé pótolta a folyadékot. Aztán kiborítottuk a kész szaloncukrot egy vizes deszkára és fölvagdostuk kis szeletekre, kis téglaalakokra. És akkor a papa, az én apukám valahonnan szerzett selyempapírt és mi ketten csomagoltuk. Spárgát kötött a szék támlájára, én becsomagoltam a szaloncukrot a papírba, ő meg a két végit rátekerte és a spárgát egyszer meghúzta. Először az egyik, majd a másik végin. Ettől aztán olyan szépen, egyformán lett becsomagolva annak a szaloncukornak a két vége. És hát természetes, hogy a diókat is így csináltuk, mert ugye diók is kerültek a fára. Sőt volt, amikor festették is a diókat, hogy minél színesebbek legyenek. Ja, és mivel karácsonyig megszáradt a kukorica, a mama pattogatott kukoricát is készített. Láncot fűztünk belőle és azt is tettünk rá. Mint díszek, ezek voltak a karácsonyfán. Később, amikor már rajzolni tudtam, csillagokat csináltam és kifestettem azokat zöldre. Nagyon szépen lehet festeni spenóttal, meg alkermessel. Az olyan pirosas növény, ami mindig volt a ház körül. Nem filctollal dolgoztunk, hanem ilyesmivel festettünk. És így díszítettük a karácsonyfát. A papa minden téren nagyon ügyesnek bizonyult. Még arra is volt figyelme, hogy ne legyen csúnya az a szaloncukor, hanem szépen legyen betekerve. Így meg szép redőnyös lett a két vége. Olyan, mint a bolti. Ha bár az se olyan szép.

Ábel Jusztina és Ábel Józsefné sz. Pintér Mária

Na, és karácsonyfának alapként sokszor használtunk rozmaringot! Nyáron ugye kint volt a kertben, de télire betettük az első szobába, mert ott nem volt fűtés. S akkor az én apukám a legszebbiket úgy kötötte össze, hogy karácsonyfa formája legyen, aztán arra aggattuk rá azokat a cukros dolgokat, meg a festett diókat. Sőt, mikor már volt ezüstpapír, abba is csomagoltunk diót. A végébe pedig beleszúrtunk egy fél gyufát, arra madzagot kötöttünk és úgy akasztottuk föl aztán a fára. Én úgy emlékszem, hogy igazi fenyőből karácsonyfa már csak akkor volt, amikor leköltöztünk a kissori házba. Ott a papa ugye ültetett három fenyőfát az előkertbe, mindjárt '40-ben, az első évben. Attól kezdve már nem rozmaringot díszítettünk karácsonykor. De nem vágta ki őket, hanem mivel gyorsan nőttek, csak ágakat metszett le róluk. Először is azt csinálta, hogy kivágott egy körülbelül egy méteres akácvesszőt, egy hajtást, aminek az oldalágai hasonlóan nőttek, mint egy fenyőfának az ágai. Aztán arra rákötötte a levágott fenyőágakat és úgy lett nekünk karácsonyfánk. És az is olyan csodálatos dolog volt. Mert ugye nem kellett venni és mégis volt fánk. De addig, mivel nem nagyon volt más, direkt rozmaringot termesztettek. Az Ábel háznál, a Kisséknél volt nekünk egy kis kert, ami körül is volt kerítve, hogy a tehenek be ne menjenek. Fa léckerítés volt körülötte, ami olyan 60 centi magas lehetett. Tele volt a nagymamámnak mindenféle virágával és ott voltak a rozmaringok is nyáron. Úgyhogy ezekre emlékszem, ilyen emlékeim maradtak a karácsonyi időszakról.