Tárnok története dióhéjban
A Mezőföld és a Budai-hegység határán fekvő Tárnok már a középkorban is lakott volt, ezen századok történetéről viszont keveset tudunk. Később, a török hódoltság alatt a terület jórészt elnéptelenedett, így a XVIII. század első felében – mint az ország oly’ sok területén – betelepítésekre volt szükség. Az Illésházyak által birtokolt Tárnokra először az 1720-as években, a Felvidékről érkeztek szlovák telepesek, majd az 1739/1740-es pestisjárvány pusztítása után újabb szlovák családok jöttek településünkre. A XVIII. század második felében azonban, a nyugodtabb évtizedeknek köszönhetően a település gazdasági rendszere megszilárdult, a lakosság létszáma folyamatosan emelkedett.
A tárnoki családok többségének a XVIII–XIX. században a mezőgazdaság jelentette a fő megélhetést. A hagyományos szántóföldi művelés és állattartás mellett kiemelkedő szerep jutott a szőlőművelésnek, majd a XX. század elejétől az őszibarack-természtésnek, amelyhez a településtől néhány kilométerre fekvő Szőlőhegy lankái adták meg a kedvező feltételeket.
Cséplés a Kissorban, a Kleman családnál az 1930-as években
(Kleman Vilmos tulajdona)
Tárnok mind történetét, mind pedig néprajzát tekintve sajátos település, amely nemzetiségi jellegéből adódik. Jelentőségét növeli, hogy mivel nem egy nagyobb szlovák tömbhöz tartozik, hagyományos kultúrája a többi szlovák településtől eltér. Ugyanakkor számos olyan jegy figyelhető meg, amely a környező német települések hatását mutatja. A viselet egyértelműen a német hatásokat tükrözi, de ugyanígy a több mint egy évszázados múltra visszatekintő fúvószenében is megfigyelhető a környező települések hatása. A szlovák kultúra leginkább a szokásokban volt megfigyelhető, az ezekhez kapcsolódó szokásszövegek még a XX. század második felében is tótul hangzottak el. (Tárnokon még ma is inkább a tót és nem a szlovák elnevezést használják, főleg, ha a nyelvről van szó.) Emellett ezen a téren több olyan szokás is megfigyelhető, amelyek egyértelműen a szlovák, tágabb értelemben a szláv népekhez köthető (például a sibálás és a júdásolás).
A virágzó egyesületi életet legszemléletesebben egy feltehetően 1937-ben készült felvétel mutatja. A képen a leventék, a lövészek és az önkéntes tűzoltók láthatók egyenruhájukban az első világháborús emlékmű előtti téren
(Szabó Miklósné Eskulics Katalin tulajdona)
A XIX. századi szokásokról, hagyományokról, életmódról keveset tudunk, a XX. század első felében azonban ez a nemzetiségi kultúra még erősen jelen volt, sokaknak a tót volt az anyanyelve, a római katolikus templomban tótul is imádkoztak. Ebben jelentős változás az 1930-as években következett be. Ebben szerepet játszott, hogy 1934-től a településnek nem volt tótul beszélő papja, illetve ekkorra Tárnok vasutas faluvá vált, egyre többen vállaltak munkát a vasútnál, ezzel például elhagyva (magyarosítva) régi vezetéknevüket. A fiatal lányok közül sokan a fővárosban szolgáltak, ami szintén erősítette a közösségtől való elszakadást. A kultúra- és hagyományvesztésben azonban a legnagyobb szerepe annak volt, hogy az 1930-as évek elején üszögi Nagy Sándor a birtokai egy részén nagyarányú parcellázásba kezdett. Ezzel két évtized alatt Tárnok lakossága negyven százalékkal megnőtt, de ez a növekedés már nem az őslakosság lélekszámának emelkedéséből adódott. Mindezen tényezők következtében az 1940-es évek második felére a lakosság felhígult, megkezdődött a hagyományos kultúra és életmód elemeinek háttérbe szorulása. A folyamatot tovább gyorsították a második világháború után lezajló változások, amelyeknek következtében a hagyományos gazdálkodás felszámolódott, a kulturális életet fenntartó egyesületek (például a Katolikus Legényegylet, a dalárda, a lövészegylet stb.) felbomlottak. Ez a folyamat az 1960-as, 1970-es évekig tartott, ekkorra az ősi nyelv háttérbe szorult, azt már csak az idős generáció beszélte, a szokások többségét elhagyták, a tárgyi világ átalakult, a hagyományos falukép egyre inkább elvesztette hagyományos formáját.
A település életében újabb fordulópontot az ezredforduló jelentett, amikor ismét nagyarányú parcellázások kezdődtek, amely folyamat napjainkban is tart. A ma már tízezresre duzzadó településen tehát még inkább fontos a hagyományok ápolása, ugyanis múltunkra támaszkodva építhetjük jövőnket, ezen pillérek adhatják meg identitásunkat, ezek továbbéltetése szükséges ahhoz, hogy a jövőben is tárnokinak mondhassuk magunkat.
Napjainkban leginkább még a Kossuth utcában láthatjuk a hagyományos utcaképet.
Különösen is fontos lenne, hogy megőrizzük az Ófalu még meglévő értékeit
(Muskovics Andrea Anna felvétele, 2019)
Copyright © 2012–2024 www.abelandras.hu – Minden jog fenntartva!