„MÚLT NÉLKÜL NINCS JÖVŐ…”
A TÁRNOKI ÖREGHEGY ÉS ZAPÁNSZKI REJTETT KINCSEI (II. RÉSZ)
MUSKOVICS ANDREA ANNA
A Tárnokhír márciusi számában röviden bemutatásra került településünk szőlőművelésének története, valamint foglalkoztunk a pincék elhelyezkedésével és a datálás nehézségeivel. A most következő cikkben röviden ismertetjük a föld alatti helyiségek kialakításának módját, valamint a különböző típusokat.
A pincék építése
A tárnoki pincék kialakításukat tekintve jelentősen eltérnek a környező települések hasonló rendeltetésű építményeitől. Szemben az általánosabb löszös-agyagos talajjal, ahova fúrták a pincéket, itt mészkőbe vájt helyiségekről van szó. Buda környékén nagy számban ilyenek Budafokon találhatóak még. Ez az eltérő kőzet egyben azt is jelentette, hogy nem volt szükség a máshol általános gyakorlatnak tekinthető égetésre vagy boltozásra.
A gazdának a későbbi pince előtti területet kellett megvennie, majd utána addig haladt befelé, ameddig akart, arra viszont figyelnie kellett, hogy a szomszédos pincékbe véletlenül se törjön át. A kő bányászata rendkívül kemény munka volt, ennek során speciális eszközöket is használtak. Ezek a következők voltak: kamenna szekera (kőbalta), skrvács (csiszolásra használt eszköz), ricóka (kőfejtő csákány).
A pince építése során először az ahhoz levezető lépcsőt kellett kialakítani. Ez alapvetően azt a célt szolgálta, hogy a pince kellő mélységbe kerüljön. Ezt az ország nagy részén boltozott gádorral, lejáróval oldották meg. Ennek elkészülte után simára faragták a falat, ami után megkezdhették a kövek kibányászását. A fejtés a ricókával történt. Ez egy körülbelül 1,5 méter hosszú nyéllel és két centiméter széles éles, lapos fejjel ellátott szerszám volt. Ezzel tíz centiméter szélesen és egy méter mélyen téglalap formában vágtak be a kőbe. Felülre éket tettek, amely segítette a tömb leszakadását. Körülbelül 1x1 méteres tömböket szakítottak le, ez volt az a méret, amit törés nélkül lehetett ledönteni. Ezeket a nagyobb tömböket fűrésszel vágták kockákra, amiket a pince tetején lévő, két ember által hajtott emelőszerkezettel húztak a felszínre, vagy pedig a már korábban kialakított lejárón hordtak fel.
A pincék építéséhez tartozott a megfelelő szellőzés biztosítása. A pincéknek általában egy szellőzőlukuk volt felfelé, ezt minden esetben alulról fúrták. Ezek végét 40x40 centiméteres kövekkel fedték, amelyet a pince építése során bányásztak. Ezek két oldalára lukat véstek. A fenti szellőző mellett még általában az ajtó két oldalára is került egy-egy kisebb luk.
Ma viszonylag nagy számban láthatjuk, hogy a bejárat előtt egy kisebb boltíves rész van. Ezeket praktikus célból építették, védték a pince bejáratát.
A pincéket a gazdák többnyire maguk építették, de akik tehették, azok kiadták bérbe. Ilyenkor például csak minden tizedik kő volt a tulajdonosé. Voltak, akiknek a megélhetésüket jelentette a pincevágás, a kövek bányászata. A pincekészítés munkáit télen csinálták, amikor a földeken nem volt tennivaló.
A szőlőhegyi építmények kialakításánál a praktikusság volt a cél, a díszítettség nem volt jellemző. Ez a lyukpincék esetében még inkább megfigyelhető, az épület hiánya ugyanis szinte semmilyen lehetőséget nem adott erre. A pincék egyetlen dísze a több helyen még ma is látható zárókő, amire az évszám mellett a tulajdonos monogramja került, esetleg szőlőmotívum.
Típusok
A tárnoki pincék többsége a lyukpincék típusába tartozik, ami azt jelenti, hogy a föld alatti helyiség elé nem került felszín feletti épület. Ezek egy-, két- vagy háromrészesek.
A legkisebb lyukpincék egy helyiségből állnak, s ilyenkor ez a bor, valamint a szüreti eszközök tárolását szolgálta. A prés nem itt kapott helyet, hanem a szabadban. Általában a bejárat előtt oldalt volt a kőbe vájva. Ezek a XIX. században készült prések a középorsós sajtók típusába tartoztak, de Tárnokon nem volt szükség csak a kötőgerendára. Ezt két oldalt ugyanis a kőbe illesztették, ami helyettesítette az oldalgerendákat. Eddigi kutatásaink során egy ilyen prést sikerült találnunk eredeti állapotában. Az 1879-es évszámmal ellátott kötőgerenda érdekessége az alsó sorban található felirat: M5SK4V3CSM. Feltételezésünk szerint a tulajdonos vezetéknevéről, valamint keresztnevének első betűjéről van szó, és a feliratban a magánhangzókat számokkal helyettesítették.
1879-es, mészkőbe vájt középorsós sajtó
A nagyobb, kéthelyiségű pincéknél már a feldolgozás is a föld alatt ment végbe. Ez az első helyiségben történt, a bor tárolása pedig az ebből hátrafelé nyíló, néhány lépcsőfokkal mélyebben fekvő pincében. A prés régen ennél a típusnál a feldolgozótér oldalfalába mélyesztve kapott helyet. A többnyire tardosi márványból készült présaljak, s az ezen álló vasprések csak a XX. században terjedtek el.
Munkatér szempontjából a lyukpincék tehát egy- vagy kéthelyiségesek, de a külön feldolgozóval és tárolóval rendelkezőknél sok esetben megfigyelhető egy harmadik, ám jóval kisebb helyiség is, az izbicska, vagyis a kisszoba. Ezek elhelyezkedését tekintve két megoldás mutatkozik. Vagy az első részből nyílik, vagy külön bejárata van a pincebejárattól jobbra vagy balra. Ez utóbbi tekinthető a gyakoribb megoldásnak. Ilyenkor ajtót tettek rá, abban az esetben viszont, ha a feldolgozó térből nyílt, akkor ez nem feltétlenül volt szükséges, később is csak a fűtés miatt. A kisszoba berendezése rendkívül egyszerű volt. Kecskelábú vagy régi konyhai asztalt tettek be padokkal. A világítást egy petróleumlámpa adta. Ezeket a kisszobákat régen az ún. Jancsi-kályhával fűtötték, többnyire a hangulatos borozgatások, kártyázások színhelye volt. 1944 végén, 1945 elején, a front alatt viszont a lakást, az életet jelentették, több helyen csak ekkor kerülhetett sor a fűtés megoldására. Ma az izbicskák egyre inkább kiszorulnak a használatból, sok helyen tárolóvá alakulnak, a baráti összejövetelek színhelyévé ugyanis egyre több helyen a pincék fölé épülő kisházak válnak. A lyukpincéknek ez a formája egyedülálló, a környező településeken sehol sem figyelhető meg, hogy a feldolgozó- és tárolótér, valamint a kisszoba is a föld alatt kapjon helyet.
Feldolgozótérből nyíló izbicska
A lyukpincék mellett, igaz jóval kisebb számban, megfigyelhetőek a présházas lyukpincék is. Ennek lényege, hogy a föld alatti tároló elé vagy fölé felmenő falú vagy boltozott épületet építettek. Előbbiből Tárnokon ma négy látható. Három Zapánszkiban, egy pedig az Öreghegyen. Valószínűleg az ilyen jellegű épület egyben a módosságot is mutatta. A présházas lyukpincék településünkön megfigyelhető gyakoribb formája, amikor a szabadban kialakított pincelejárat fölé emeltek egy helyiséget. Ebben az esetben tehát a pince nem a présház hátuljából nyílik, hanem magából az épületből. Ezeknél a felszín feletti épületeknél nem nyeregtetőt alakítottak ki, hanem boltozták és a tetejére visszahordták a földet. Arra pontos választ nem tudunk adni, hogy ennél a típusnál a felszín feletti épület a pincékkel egy időben jött-e létre. A későbbi építésre utalhat, hogy több esetben ezekhez is kétrészes pince tartozik. Megépülésükkel a feldolgozótér azonban felkerült ide, mivel még ma is láthatóak a betonkádak és a beépített présaljak.
Boltozott, földdel fedett présház
A most röviden leírt típusok is jól mutatják a funkció és alaprajz közti összefüggéseket. A legkezdetlegesebb formáknál a feldolgozás még többnyire a szabadban zajlott. Ezzel szemben a kétterű pincéknél e két feladat térben elkülönült egymástól. Ez amiatt is jelentős előrelépést jelentett, mert ezáltal a hátsó helyiségben lévő hordók zártabb helyen voltak, nem közvetlenül áramlott be a kinti levegő.
A tárnoki Öreghegy és Zapánszki pincéivel kapcsolatban megállapítható, hogy azok több szempontból is eltérnek a környező településeken találhatóktól. Kialakításuk módjában és a megfigyelhető típusokban is sajátos színfoltot adnak Buda-vidék présház- és pincekultúrájához. Éppen ezért eredeti állapotban történő megőrzésük rendkívül fontos, népi építészeti szempontból értékes, több szempontból egyedi épületekről van szó.
Jelen írás teljes terjedelmében Adatok a tárnoki szőlőhegy építészeti emlékeihez címmel megjelent: Szőlő-bor-termelés-fogyasztás-társadalom. Borkultúra és társadalom visszatekintve a 21. századi Magyarországról. Szerk.: Muskovics Andrea Anna. Agroinform Kiadó – Magyar Bortörténeti Társaság, Budapest, 2013. 78–83.
Copyright © 2012–2024 www.abelandras.hu – Minden jog fenntartva!