ELBESZÉLT EMLÉKEK

KUKORICAFOSZTÁS

Viczing Imréné sz. Bukovszki Valéria
elbeszélése alapján (2000)

(Gyűjtötte: Ábel Endre)

Viczing Imréné: 1938 körül történhetett, amit most elmesélek. Fiatalkoromban komoly elfoglaltság volt a kukoricafosztás. Azt tudni kell, hogy akkor még nem volt divat szárán fosztani, csak úgy csumástól, csuhéstól¹ hoztuk be a földekről az udvarba egy-két, vagy három kocsival, kinek mennyi volt. Aztán a tulajdonos összeszedett egy fiatalokból és öregekből álló gárdát és estefelé álltak neki a kukoricafosztásnak.
Általában úgy helyezkedett el a fiatal korosztály, úgy ült le a halomba, hogy az egymásnak rokonszenves fiú, lány egymás mellé kerüljön, az mellé, aki tetszett neki. Az volt a módi, hogy aki munka közben piros kukoricát talált, az megcsókolhatta a szomszédját. Mellém persze mindig a férjem ült, aki akkor még csak udvarolt nekem. Az Imre, bármelyik háznál is dolgoztunk, talált piros kukoricát és akkor ugye mindenki szeme láttára megcsókolt. A többi lánynak és fiúnak egy idő után már gyanús lett:
– „Az nem létezik, hogy mi imitt-amott találunk csak piros kukoricát, ő pedig minden alkalomkor.” – mondták. A végin csak kiderült a turpisság, hogy nem dobta ő vissza a halomba, hanem zsebre vágta és a következő fosztáshoz is magával vitte. Így volt nála mindig piros kukorica. Pedig az igazság az, hogy nem is lehet olyan gyakran találni.
Ábel Endre: És mikor hordták föl a padlásra?
Viczing Imréné: Miután végeztünk. Ez lehetett este akár 9-10 óra körül is. Ez csak akkor volt lehetséges, amikor kisebb volt a rakás, vagy sokan voltunk, vagy szimpatikusabbak voltak a fiúk, esetleg be akartak vágódni a családnál. Akkor ők ajánlották föl:
– „Föl is hordjuk mi a kukoricát a padlásra, vagy a góréba!” – mondták. De voltak olyan helyek is, ahol nem nagyon akart összejönni egy hatékony csapat. Mi, azért ha úgy adódott, több helyre is elmentünk besegíteni. Ott aztán másnap ők maguk hordták föl a padlásra, vagy be a góréba.
A csumát meg a tehenek ették meg. Télen csak úgy szórakozásból egy-egy kosárra vagy nagy vékára valót beraktak a gazdák a vályúba és akkor avval elvoltak egy darabig az állatok. Mert ugye kukoricaszárat is kaptak régen, de ez a csuma még annál is jobb volt.
Ábel Endre: Voltak, akik felhasználták a csuhét kézimunkázáshoz?
Viczing Imréné: Volt, volt ilyen. Egyszer – közvetlenül a front után – indult egy tanfolyam, amit egy nő vezetett, megtanítva az érdeklődőket sok minden érdekességre. Azt hiszem üveg- és kosárfonás-képzést tartott. Meg kellett csinálni az egész alapját deszkából, majd kivertük szögekkel, aztán megsodortuk és elkezdtük fonni ezt a csumát. Előtte a levélkéssel három-négyfelé lett felcsíkozva, hogy vékonyabb legyen és akkor ugyanúgy, mint amikor a szöszt rokkával, vagy akármivel fonják, ugyanúgy fonták a csumát is. Szálnak sodorták meg. Üveget fontunk be vele, meg szatyrot készítettünk belőle. Meg is tudok neked egyet mutatni, ami olyanból készült. Persze azt már nem mi csináltuk, úgy vettem. De hasonló volt hozzá a csumával font kosár, vagy szatyor is. De legtöbbnyire inkább üveget dolgoztunk körbe vele.
Ábel Endre: Borosüveget?
Viczing Imréné: Igen. Például demizsont. Én még a laposüvegemet is körül fontam.
Ábel Endre: Az oktató tárnoki volt?
Viczing Imréné: Nem. Nem volt idevalósi. Mivel messziről jött, itt helyben lett elszállásolva. A Juszti néni házába lakott albérletbe. Körülbelül húszan voltunk tanulók és a beosztás szerint minden nap más vitt neki ebédet, hogy el legyen látva. Volt itt egy nőegylet, melynek tagjai közt volt az akkori igazgató bácsi felesége, illetve a tanárnők, tanítónők. Úgy rémlik, hogy ők hozták ide ezt az oktatónőt, hogy megtanítson bennünket erre a mesterségre. Végül is ügyesen belejöttünk, de sajnos idővel abba maradt a lelkesedés.

Kicsit eltérek a témától, de ezt még el szeretném mondani. Élt itt Tárnokon egy András nevű fiú, aki egy kicsit púpos, de attól függetlenül nagyon jó kézügyességű gyerek volt.² Vesszőfonással foglalkozott. Demizsonokat font körbe, kosarakat készített és egyéb használati eszközöket. A temető mellett lakott a szüleivel. Jellegzetessége volt, hogy érdekes kiejtéssel beszélt, mindenkinek azt mondta, hogy:
– „On.” A nőknek és lányoknak is. Nem azt mondta, hogy „ona”, mint ahogy kellett volna helyesen tótul, hanem „on”. Olyan érdekesen beszélt az a gyerek. Viccesen Antrásnak szólították őt. Ez csak egy kis kitérő volt, a kézügyességről jutott az eszembe.

¹ Csuhé: a csőkukoricát körülvevő buroklevelek együttes neve.
² Póder Andrásról van szó, akinek az apját gúnyosan Gucura Janónak hívta a falu.