ELBESZÉLT EMLÉKEK
ÜRGÉT, BÉKÁT
Viczing Imréné sz. Bukovszki Valéria
elbeszélése alapján (2000)
(Gyűjtötte: Ábel Endre)
Viczing Imréné: Valamikor régen, az apósom (Viczing János 1891–1974 - Á. E.) szőlőjének a végében volt egy csőszkunyhó. Épített kunyhó volt, úgyhogy ősszel is éjjel-nappal ott tartózkodott a csősz. Szépen be volt rendezve. Volt benne priccs, amin aludt, meg ami még kellett a hosszabb ideig való kint tartózkodáshoz. Például pléhtányér, kés, kanál, villa, sótartó és néhány szükséges eszköz a főzéshez.
Egyszer az apósom szőlőkapálás közben, a csőszkunyhó felől terjengő, finom illatokra lett figyelmes. A sor végeztével a szőlő végéből odaszólt:
– „Kleman bácsi, mit csinál? Mit főz? Lecsót, vagy pörköltöt, hogy olyan jó illatok áradnak mindenfelé?” Aztán mondja neki a Kleman bácsi:
– „Gyere ide és nézd meg, hogy mi készül! Gyere, kóstold meg!” Az apósom szabadkozott, hogy:
– „Á! Nem kell! A feleségem csomagolt nekem sonkát.”
– „Tudod mit?” – mondta Kleman bácsi. – „Cseréljünk! Add nekem a szelet sonkát, én meg megkínállak a pörkölttel!” De nem árulta el, hogy mit főzött. Hát az apósom kapott is rajta. A csősz pedig vendégszeretően kitálalt neki egy tányérra valót, amit az apósom puha kenyérrel jól be is falatozott.
– „Hát ez jól esett, ez nagyon finom volt!” – mondta a vendég.
– „És tudod, hogy mit ettél?” – kérdezte kíváncsian Kleman bácsi.
– „Mit? Hát pörköltöt.”
– „Igen, de ürge pörköltöt!” Jaj, szegény apósom! Amikor az megtudta, egészen rosszul lett!
– „Hát miért nem mondta meg, hogy mit adott?! Akkor nem ettem volna meg!”
– „Te mafla! Ízlett? Jó volt?” – kérdezett vissza a csősz bátorítóan.
– „Jó volt. Finom volt. Nagyon jó volt, de akkor se tudtam, hogy ürge van a tányéromon.”
– „Hát akkor nem mindegy, hogy mit ettél? Az a lényeg, hogy jó volt.” – zárta le a témát Kleman bácsi.
– „És ez egészséges hús. Én egy héten kétszer, háromszor is eszem, és itt vagyok, semmi bajom sincsen tőle.” Aztán még sokáig emlegette ezt a történetet az apósom.
Ábel Endre: Legközelebb evett?
Viczing Imréné: Nem tudom, arról már nem szól a krónika, hogy evett-e, vagy nem, de ízlett neki és az volt a lényeg.
Én gyerekkoromban ugyanúgy voltam a békacombbal. Most persze meg nem enném.
Martonvásáron a Varga nagypapám időnként halászgatott. Úgy is hívták őt, hogy „Csukavarga”. Jól emlékszem arra, hogy náluk is, mint sok helyen, vályú volt a kút mellett, s mikor hazajött, a vászonzsákjából kiborította a halakat és egy ideig abban úszkáltak. Szinte előttem van. Mint a kígyó, úgy mozgott a csíkhal a vízben. Sehogy se bírtam megfogni, mert mindig kicsúszott a kezeim közül. Aztán hozott kecskebékákat is. Na, azoktól undorodtam. Semmi pénzért sem fogtam volna meg őket. Viszont a nagymama megcsinálta a két hátsó combjukat, miután lenyúzta róluk a rondaságot. Kis fehér husik voltak, amiket kirántott. Miután elkészült a finom eledel, a nagypapa kínálni kezdett, hogy:
– „Egyél kislányom, ez finom csont nélküli halacska” – nem mondta meg, hogy az béka. Én meg jóízűen meg is ettem a békacombokat. Számomra az volt lényeg, hogy nem kellett kiköpködni a szálkákat, mert ritkán volt olyan hal, amibe ne lett volna szálka.
Na, aztán nagyon sokáig nem mondta meg a nagypapa, hogy békacombot is ettem abban az időben. Mikor hozott valamit, megkérdezte:
– „Na, kérsz csontnélküli halacskát?”
– „Kérek nagypapa!” – feleltem. Mindig meg is ettem, mert finom volt. Már nagylány voltam, amikor egyszer elmesélte ezt a történetet. Nem is tudom, hogy jött szóba. Azt hiszem arról beszélgettünk, hogy milyen utálatos a béka. Ő meg kapott az alkalmon és elárulta:
– „Milyen jól megetted!”
– „Én, nagypapa?! Meg nem enném! Nincs az a pénz!”
– „Kiskorodban bizony megetted, mint csontnélküli halacskát.” Na, így tudtam meg, hogy mi is volt az valójában, de akkor már nem volt érdekes.