ELBESZÉLT EMLÉKEK
TÁRNOK A II. VILÁGHÁBORÚ ALATT
Kapunics Béla
elbeszélése alapján (2000)
(Gyűjtötte: Ábel Endre)
12. RÉSZ: ÖRÖM ÉS ÜRÖM A MINDENNAPOKBAN
Kapunics Béla: Mindaz, amit most mondok el, még Buda elfoglalása előtt történt. Egy ukrán származású, rendkívül rendes ember volt a szakács, a nálunk üzemeltetett konyhán, úgy hívtuk, hogy Iván gyatyko. Iván bácsi. Végtelen jóindulattal bíró, idős ember volt, akivel jól összeismerkedtem. Sokat segítettem neki, szinte már a keze alá dolgoztam. Hajnalba keltem én is, mint ő és tüzet raktam neki. Aztán deszkapalánkokkal, vagy ajtókkal a lángot elbarikádoztuk, hogy ne világítson messzire, mert időnként német repülők cirkáltak felettünk és veszélyes lett volna, ha észreveszik. Ugyanis utánpótlást szállítottak vadászkísérettel és alkalmanként bombázták az Ercsi hídfőt is. Nem szabad elfelejteni, hogy az oroszok Ercsi felől jöttek, nem pedig Bicske irányából. Aki a háborús eseményeket ismeri, az tudja, hogy egy hídfőnek mekkora jelentősége van. Mikor megtörténik az átkelés egy folyón, például túloldalon álláspont létesül, utána hidat építenek, majd jöhet az utánpótlás és jöhet ugye a hadsereg minden része.
Na, ott hagytam abba, hogy már reggel nekiláttunk a főzésnek. Hús volt bőven, mert halomra lövöldözték az állatokat. Hogy honnan hajtották oda szerencsétlen jószágokat, nem tudom. Az öreg rendkívül jól főzött. Finom gulyásokat ettünk nagyon szép népművészeti tálakból. Azokat is, hogy hol szedték össze? Csodálatosan megfestett míves motívumokkal díszített, zománcozott edények voltak, azokba tálaltak körülbelül száz embernek. A finom gulyás után jött csak a java, ugyanis az öreg mindig csinált fasírtot, amit külön tárolt a nagymama kis kamrájában, ugyanis ott volt egy petróleumfőző. Iván gyatyko inkább olajat használt a főzéshez. Marhahúsból, nagyon jól megfűszerezve, megízesítve készítette, amiből csak mi ettünk, mi, belső dolgozók. Nem beszélve arról a csapra vert, kiváló minőségű, legalább kéthektónyi borról, ami a konyha közelében volt. Annak az eredete is ismeretlen volt számunkra. Evés után jó fél literes bögrékből ittunk belőle. Még szinte gyerek voltam akkor, de azért rendkívül ízlett a dolog és nagyon boldog voltam, hogy sok olyan dologból is részesültem, amiből a felnőttek.
Idővel a konyha körüli ténykedéseknek kellemetlen, szomorú vége lett. Volt ottan egy rendkívül gyönyörű, szép nő, Mariának hívták. Akár most látnám például a „Rozalindában” ezeket a nőket, ő is úgy nézett ki, mint közülük egy. Nem tudom milyen pozíciót töltött be. Neki lett volna születésnapja, arra készültek a ruszkik. Az öreg különleges, unikumételt készített. Az ott összeszedhető marha lábszárakat megperzselte, megtisztította és azokból kocsonyát főzött. Sajnos abból sosem ettem, de Maria se. A nagymama háza zárt ganggal rendelkezett és alkalmas volt a párkánya arra, hogy ott tárolni lehessen dolgokat. Ezt kihasználva Iván gyatyko kirakta oda hűlni az elkészült ételt. Nem is tudom hány tányérral volt ott, de sok volt az biztos, mert nagy üsttel főzött. Az én nagynénikém pedig, az Arányi Laci bácsi lányával süttetett egy tortát is. Szereztek tojást, cukrot, meg ami kellett és elkészítették. Azt biztos tudod, hogy régen a parasztházakban gyakran képeztek ki falba épített vakablakokat polcnak a hely kihasználása végett. Szokás volt így építkezni. Valamikor régen a konyha és az istálló között is volt ilyen a mamánál. Lehet, hogy egyszer ablakként funkcionált, mert a parasztoknál szokás volt, hogy éjjelente átnéztek a lovakhoz, hogy nincs-e valami probléma. Fölébredtek, átnéztek, közben meghúzták az üveget is ugye, aztán visszafeküdt. Visszatérve, lényeg az, hogy jött hirtelen egy riadó, mert a németek nagyon nyomultak előre és ez a születésnap elmaradt. A kocsonyák pedig mind eltűntek, talán ellopták azokat. Egyetlen egy tányér, egyetlen egy tál se maradt meg, pedig én igencsak fentem rá a fogamat. Terveztem, hogy legalább kettőt-hármat szerzek abból. Meg is mentettem volna, ha ez az eset nem jön közbe. Ez 1945 februárjában történt. Biztosan tudom, mert még a "krászná armia", vagyis a vörös hadsereg megalakulásának az évfordulóját is megtartották. Az pedig február közepe táján volt.
Az Ulicska utca felé, a nagymamámék második szomszédjába, a Jakabéknál, (Jakubéknak hívtuk őket) voltak megterítve asztalok, ott tartották meg az ünnepséget. Gyönyörű hatalmas ezüst villák és kanalak voltak az asztalon. Hogy honnan szerezték? Abból sikerült néhányat megmentenem. Tudod, „leestek” az asztal alá. Hatalmas három méteres vásznak voltak fölszabdalva, nem is tudom hány darab, az volt a terítő. Később rendkívül erős, jó lepedő lett belőle. Csodálatos anyag volt. Ez a kis történet csak úgy közbe jutott az eszembe és azért mesélem el, mert nagy ceremónia volt, ivással, evéssel egybekötve.
Néhány tárnoki asszony már kora reggel elkezdte segítségképpen a készülődést. A ruszkik pedig előzőleg, hogy minél jobban fölkészüljenek, elmentek beszerezni néhány dolgot Nagytéténybe a kastélyba, mert lerakatuk volt ott. Bort tároltak az északi oldalon, aránylag védett, zárt helyen, aztán dohányt, cementes zsák méretű bálákban és egyéb hasonló dolgokat. Szekérkaravánok szállították oda, és onnan történt az ukrán hadsereg központi ellátása, ami Budapestet körülvette.
Aznap délelőtt az egyik orosz, akit Peternek hívtak, megkérdezte tőlem:
-„Nincs kedved autózni?”
-„Autózni? Hogy ne lenne kedvem!” Válaszoltam. Azt se kérdeztem, hogy hova.
-„A közelből hozunk valamit.” Tájékoztatott. Mondta is hogy mit. Én viszont nem szóltam senkinek semmit. Fölültem a platóra és elindultunk. Egy ócska teherautó vitt minket. Egy idő után azon gondolkodtam, hogy hol fogunk kikötni. Kezdtem félni, mert Érdtől is egyre messzebb kerültünk. Talán a frontra megyünk, vagy Budapestre? Mert Nagytétény ugye az azért messze van. Azt nem gondoltam volna, hogy akkora távolságot megteszünk. Mikor odaértünk nem tudtunk azonnal bemenni az udvarba, mert a szekerek állandóan jöttek, mentek, úgyhogy várni kellett legalább egy órát. Addig elmentem körülnézni a környéken. Valamikor hármas buszmegálló volt arra, amerre sétálgattam. Az úgy megmaradt bennem. Gyönyörű, szép napos idő volt. Nézelődés közben láttam kirámolt üzleteket. Az egyik egy cipészé lehetett, mert száz számra voltak spiccvasak szanaszét a földön. Régen ugye ezt a cipőre kalapáltak fel, hogy az kopjon a talp helyett. Tele tömtem a zsebem, hoztam vagy három marékkal, amiknek aztán nagy hasznát vettem a későbbiekben.
Végül csak sikerült bejutnunk Peterrel az udvarra. A raktárba, ahol vételeztünk, volt egy nő, az ő dolga volt kiadni az ellátmányt, ő adott nekem szappant. De nem akármilyet, hanem pipereszappant. Aztán közben, amit nem látott, azt gyorsan elsüllyesztettem a nadrágomba. Ha alkalom nyílt rá, visszavettem mindent, amit az élet elvett. A sápot levettem a zsákmányról, mert nyilván zsákmányolt áru volt szinte minden. A raktáros nő zsákba számolta bele a dolgokat. Segítségképpen inkább én tartottam, mert állapotos volt. Aztán cseréltünk, amikor úgy láttam, hogy nehezebb a pakolás. Akkor én dobáltam bele az ellátmányt huszonötösével, ötvenesével. Talán a frontra vitték ki arról az elosztóhelyről.
Miután megkaptuk a járandóságot, egy nagy dobozba pakolva felrakodtunk a teherautóra. Volt abba vagy ezer skatula gyufa hatalmas nagy pakkokba, originált csomagolásban, aztán a legprímább vágott dohány, kissé megviselt zsákokban. Abból is megszedtem magam rendesen. A törött dohány ugyanis mindig nagy értéket képviselt. Azt inkább módosabb embereknek töltötték, persze megvolt arra technológia, hogy hogyan. Én szinte mindig bricsesz nadrágban jártam, ami alul jól meg volt kötve. Mivel a gyerekek zsebe mindig lukas volt az én időmben ugye, így az enyém is, azért a nadrágszárat használtam az értékek szállítására, így a dohány rám eső része is ott végezte. Szinte bokáig ért az egyik épületben, annyi volt szanaszét a hatalmas, széles lépcsők. Amerre néztem mindenütt dohányt és dohányt láttam. Soha nem felejtem el. Na, ennek csak fog örülni a nagypapa! Gondoltam. Persze már én is szívogattam úgy stikába. Mikor mindent fölpakoltuk, átgurultunk a teherautóval arra a bizonyos védett oldalra, ahol a borok voltak óriási hordókban és ott fejadag szerint megkaptuk a ránk eső mennyiséget. Már nem rémlik, hogy mérték ki nekünk, de volt vagy száz liter amit elhoztunk.
- Peter a vételezéskor leadta a létszámot, hogy hányan vannak az ő egységében?
Kapunics Béla: Igen. Gondolom lehetett nála valamilyen parancsnoki kimutatás arra vonatkozólag. Aztán viszonylag időben értünk haza. A nagymama már keresett. Nem tudta elképzelni, hogy hol vagyok már megint. Persze elmeséltem neki mindent, amit láttam. Akkor azért annyira nem számított, ha egy gyerek elcsatangolt. Ha tehettem, mindig mentem valamerre. Mondanom sem kell, hogy a nagypapa mennyire örült a sok dohánynak, amikor kirámoltam a nadrágot. Fú, de vígan pöfékelt. Az oroszok is gyakran ellátták cigarettával, úgyhogy ilyen fajta hiányban sosem szenvedett igazán. Aztán ő azt szétmorzsolgatta és komótosan a pipájába tömte. Jól elvolt azzal nem tudom én meddig. Egyik alkalommal cigarettapapírt is kaptam, de annyit, hogy háború után még árultam is. A Kilincsányi János bácsival rendszeresen cseréltem lisztért, meg kukoricadaráért. Visszatérve az eredeti témához, miután megérkeztünk az ellátmánnyal Nagytétényből, utána nem sokkal nagy vigalommal megtartották az ünnepséget.