ELBESZÉLT EMLÉKEK
TÁRNOK A II. VILÁGHÁBORÚ ALATT
Kapunics Béla
elbeszélése alapján (2000)
(Gyűjtötte: Ábel Endre)
5. RÉSZ: A SZÖKÉS
Kapunics Béla: Mivel a németek a Bakonyban még komoly erővel bírtak, egyik alkalommal támadást indítottak elfoglalva Fehérvárt és feljöttek talán Válig is. Nem tudom, hogy Baracska hányszor cserélt gazdát akkoriban. Abban az időszakban éppen otthon voltam a faluban és a padlásra mentem elbújni, mert kiszagoltam, hogy az oroszok összefogdossák a civil lakosságot és viszik őket Tordas, illetve Gyúró irányába a frontra. Tárnokon is akadtak a ruszkiknak helyi fullajtárjaik, policájok, akik segítettek nekik ebben. Az egyik valahogy rájött, hogy otthon vagyok. Már nem él, aki engem elkapott, de azért nem szeretném megnevezni. Egyébként itt lakott a Fő utcában. Tehát fönt vagyok a padláson és egyszer csak hallom, hogy valaki battyog fölfele és megszólal:
-"Béla, gyere velem!"
-"Hát hova?"
-"Majd meglátod.” Válaszolta. Láttam, hogy karszalag van rajta. (Minden rendszerbe, vagy fordulatnál előállnak olyan emberek, akik hajlamosak kiszolgálni a megszállókat, vagy bárkiket. Ez mindig így volt.) Megfenyegetett, hogy agyonlő, ha nem engedelmeskedem. Kénytelen voltam vele menni. Miután összeszedtek legalább négyünket a policájok, átkísértek minket Tordasra. Úgy rémlik, hogy Drobni Imre is köztünk volt. Azóta sokat gondolkodtam azon, hogy név szerint még kik voltak velünk, de nem tudok másokat felidézni.
- Gyalog mentek?
Kapunics Béla: Gyalogosan, vagy szekérrel nem tudom, de arra emlékszem, hogy sár volt, amerre mentünk. Az otthoniak közül senki sem sejtette, hogy mi történt velem. Anyám ugye a pincébe volt, a szőlőhegyen a nővéreimmel, én meg minden délután haza szoktam onnan jönni, viszont vissza másnap már nem mentem.
Azért vittek el bennünket, mert háttérmunkások kellettek a front végett. Állítólag a lövészárkokba vödrökbe bort, vagy mit tudom én mit kellett volna kivinni. Ezt csak úgy mondták, de nem biztos, hogy valóban ezt is kellett volna csinálni.
Hú, ilyen kutyaszorítóba még nem voltam. Délután indultunk Tárnokról és estére értünk oda. Másnap korán reggel, hat órakor volt az ébresztő. Utasítottak bennünket, hogy mosakodjunk meg. Marha ködös idő volt. Egy parasztudvarra emlékszem, aztán egy hatalmas nagy trágyarakásra, amitől nem messze egy kút állt. A ruszkik ott mászkáltak körülöttünk, vigyáztak ránk. Úgy rémlik, hogy az Imréhez szóltam oda:
-"Imre, innen el kell lógnunk, mert végünk van, ha itt maradunk." Be voltunk sztrenálva marhára.1
-"Hát el, de hogy?" - kérdezte.
-"Idefigyelj! Ide megyünk mosakodni, készítsük el az ingünket, kabátunkat." Franc tudja milyen kabát, vagy mi volt akkor rajtunk. Nem emlékszem.
-"Miután megmosakodtunk, odaugrunk a trágya mögé." Osztottam meg vele a tervemet. A gané majdnem embermagasságú volt.
-"Akár kúszásba, akárhogy, de el kell jutnunk a trágyadomb túlsó végéhez és onnan olyan tíz méterre van már egy szalmakazal, aztán a másik oldalon szénakazal és utána a nyílt kert." Ezt így gyorsan megbeszéltük. Hát kérlek szépen a szívünk erősen dobogott bennünk, borzasztó érzés volt, de megcsináltuk. Soha nem fogom elfelejteni azokat a meleg pillanatokat. Senki nem vette észre, hogy megléptünk, mert a többiek öltözködni mentek, akkor már más nem volt a kútnál. Sikerült a szalmakazal után rögtön a szánóföldeket megcélozni, aztán egyenesen Gyúró felé indultunk.
- Ez mikor volt?
Kapunics Béla: '45-be. Várjál csak! Már igencsak közel volt a tavasz. Én azt hiszem, hogy Budapestet már elfoglalták az oroszok. Igencsak február végén, vagy március közepe táján lehetett. Lényeg az, hogy már közeledett a tavasz, amikor meglógtunk. Futottunk egész hazáig. Sejtheted, hogy milyen izgatottak lehettünk egész idő alatt. Azt csak az tudja igazán, aki átélt hasonlót.
- Nem keresték magukat?
Kapunics Béla: Nem. Anyám viszont sírt, hogy nem találnak.
- És amikor Tárnokra értek, hova ment? Haza, vagy föl a hegyre?
Kapunics Béla: Először egyenesen a nagymamához. Idősebb katonák voltak akkor a babkónál2 és elmeséltem nekik, hogy mi történt. Akkor az egyik, hogy ne féljek, elkísért a Ribnyíkig3, mert elhatároztam, hogy felmegyek a pincébe. Anyámék megfeddtek, hogy nem szóltam, hogy nem futottam oda hozzájuk, amikor baj volt. Megszidtak, hogy csak úgy elmentem. Mondtam, hogy gyorsan összefogdostak bennünket, nem volt idő semmire se. Azért történhetett meg ez az eset, mert én sose tartózkodtam mindig egy helyen, szabadon jártam-keltem.
1 Értsd: nagyon meg voltak ijedve, berezelve.
2 Jelentése: nagymama.
3 Jelentése: halastó. Ez a vízállás a Tabán utcától nem messze, a Benta-patak felé vezető út jobb oldalán volt.