ELBESZÉLT EMLÉKEK

TÁRNOK A II. VILÁGHÁBORÚ ALATT

Kapunics Béla
elbeszélése alapján (2000)

(Gyűjtötte: Ábel Endre)

7. RÉSZ: TÁRNOK ELFOGLALÁSA

Kapunics Béla: Ehhez az időszakhoz kapcsolódik a falu elfoglalása a ruszkik részéről. Körülbelül december 20-a körül, karácsony előtt néhány nappal a tárnokiak részéről eléggé élénk mozgás indult meg a hegy felől. Ekkor persze a németek még itt voltak. Várható volt, hogy valami történni fog, hogy a ruszkik támadásba lendülnek és ennek a legláthatóbb jele az volt, hogy a németek teljes menetfelszerelésbe rendezték magukat. Valamilyen javítóműhelyük volt itt az iskolában, arra is emlékszem. SS-ek voltak, de attól függetlenül velünk, helybeliekkel nagyon rendesen viselkedtek. Aztán nemsokára elkezdtek vonulni föl a hegyeken keresztül Törökbálint felé. A magyarok is hurcolkodtak, az ágyúkat leszerelték és nem hagytak maguk után egyebet, csak nagy rakás lőszert, meg nem tudom én mi mindent. Egy futóárok is ott maradt, ahogy használták, betemetetlenül. Ez már jelzés volt arra, hogy itt hamarosan változás lesz.

Elképzelt fotó
(Készítette: Ábel Endre)

Ekkor mi már fönn voltunk a pincébe dunyhástul, mindenestül, mert aknázták a falut onnan, az előbb elbeszéltek alapján. Az első lövésre emlékszem is, mert én éppen a faluban voltam, de azt nem tudom, hogy hol esett le a lövedék. Amikor meghallottam a robbanást, kirohantam az utcára, majd egyenesen a hang irányába. Akkor éppen gödröt ástam a kukoricának, vagy a krumplinak, hogy elvermeljem, hogy megmaradjon. És látom, hogy a Sulaiék háza találatot kapott. Pont a csúcsfalat kapta el a lövedék. Ahogy omlott, egy fekete macska ugrott le a padlásról. Alig hogy ez megtörtént, a következőt a Csuriék kapták. Hú, a mama:
-„Gyerünk, gyorsan! Futás!” Éppen vágáshoz készülődtünk, mer volt egy hatalmas disznónk. Eredetileg a nagypapának kellett volna levágni, de aztán az Eck Feri bácsiékhoz lett átszállítva és ők dolgozták föl, mert nekünk már menni kellett, a háború közelsége végett. Már nagyon közel volt akkor a veszedelem. Mondom, az aknák süvítettek, mint a rosszseb. Ez úgy karácsony előtt lehetett néhány nappal. Az ünnep gyors közeledte nagyon megmozgatta az asszonyok fantáziáját és leleményességét. Az édesanyám kenyeret dagasztott a pincében és elvittük ketten a Hajdúékhoz, hogy megsüssük, mert ott volt legközelebb kemence. Aztán ő onnan hazament, hogy megsüsse a karácsonyi kalácsot a nagymamánál. Visszafelé elhoztuk a mindennapit, így karácsonyra meglett minden, amit akart. Engem nem érdekelt a háború, csak a kalács. Mint afféle gyereket. Csak hogy legalább valami karácsony legyen. Ja és a Pálmai Marcsa néni is jött velünk, most jut eszembe. Na de hogy is történt ez részletesebben?
Már úton voltunk a falu felé, körülbelül az első híd és a házak között lehettünk, amikor légi harc alakult ki fölöttünk. A lövedékek csak úgy csapódtak előttünk a földbe, mi meg futottunk és amint lehetett befeküdtünk az út menti árokba.
-"Jaj, cso to bugyem?" - Volt ott jajgatás, meg ijedelem a két asszony részéről. Nem tudom miért, de bennem nem volt félelem. Valami miatt nem. Aztán idővel kicsit távolodtak a gépek. Mint a varjúk úgy keringtek az égen. Legalább húsz volt.

Bal oldalon egy szovjet Rata vadászrepülőgép, jobb oldalon három német Stuka taktikai bombázó repülőgép
(Forrás: www.szentkoronaradio.com és www.pinterest.com)

- Milyen gépek lehettek?
Kapunics Béla: Raták, meg talán stukák. Német és orosz vadászgépek lőtték egymást, de egyik sem találta el a másikat. Mondom, mint mikor ősszel a varjak szabályos keringő pályán, úgy köröztek azok is. No, és akkor valahogy hazafutottunk. Sikerült a kertek felől bejutni az udvarra. Lekvárt, mákot és lisztet is hazulról vittünk, mert sok mindent otthon tároltunk. Amúgy a házban mindent rendben találtunk, úgy ahogy hagytuk. Fogtuk, ami kellett a sütéshez, aztán irány a nagymamához. Igen ám, de a légi harc megint kiújult. Az iskola meg a Pálmaiék háza tetején, a cserepeken: pák, pák, pák, egymás után pattogtak a lövedékek. Hú, azt mondja az anyám:
-"Bélko, te ne maradj itt a faluba, fuss a nagymamához, mond meg, hogy én nemsokára jövök." Na, fölszaladtam.
-"Jesismaria!" - A nagymama ugye jajgatott, hogy most mi lesz, hogy lesz. A nagypapa meg egykedvűen:
-"Ne törődjetek, én tudok velük beszélni. Majd gyertek haza." - Meg ehhez hasonlók. (Át is vészelték az egészet.) Mit is akartam ebből kihozni?
Ja és akkor én még visszajöttem egyszer a faluba, mert a mamának még intézni kellett valamit. De akkor már nem mertem a falu közepén közlekedni, hanem lapítva igyekeztem át a Halász József utcán, aztán valahogy a kertek alatt. Akkor már láttam, hogy itt komoly baj van. Volt legalább még vagy 20 német a településen, már csak azok tartották a frontot. Azokból néhányan a Halász utcai házak padlására és a szürüs kertekbe fészkelték be magukat lőfegyverekkel. Akadt egy-két gyalogsági aknavető, azokat állították be, láttam a csöveiket. Berkibe is volt az a négy, amit mondtam, ott álltak a Kopolya és az út között. Még most is lehet látni az ágyúk gödreit. Tavaly jártam arra és meg is néztem. Gondoltam:
-„Nahát, ezeknek a nyoma még mindig megvan?”

A háború óta megmaradt agyúgödrök Berkiben, 2012-ben
(Fotó: Ábel Endre)

A faluban az egyik ház kapujánál csináltak lövészteknőt, a kapuoszlop mögött. Zsákokat fektettek egymásra mellvédnek. Szóval felkészültek a legrosszabbra. Ők már látták, tudták, hogy az elkövetkezendőket nem lehet elkerülni.
Várjál csak! Ez 23-án lehetett, mert édesanyám már nem tudott haza jönni, vagyis visszamenni a pincébe. De az is lehet, hogy 24-én. ’44-be. Hiszen jött a szenteste és szentestén jöttek be az oroszok. Csak spekulálok rajta, gondolkozok, hogy is alakult? Igen, akkor már nagyon közel voltak. Azt akartam mondani, hogy a középső dűlő felől lehetett látni, hogy a ruszkik már szivárognak errefelé. Alakokat lehetett látni a távolban. A Zámori patakoz felé közeledtek, ami később beigazolódott, mer láttam a lövészárkokat, lövészteknőket, meg mindent, ami erre utalt. Futottam haza, elintéztem, amit kellett, aztán biciklire pattantam. Volt egy női kerékpárunk, arra gyorsan felugrottam, hogy minél hamarabb fölérjek a pincébe. Igen ám, de a Sóberék körül, ott ahol a híd van, ahol elfordul az út a Hazatérők útjánál, megint egy ádáz légi harc kezdődött. Nagyon veszélyes volt akkor a helyzet, nagyon féltem. Nem volt más hátra, a biciklit bedobtam az árokba és bebújtam a híd alá, de nem sikerült teljesen, mert a lábaim kilógtak. Mikor elcsendesedett minden, mer elcsendesedett, nyomás a hegy irányába. Tekertem a Csobányékig, ott aztán a Muharaiék felé vezető úton haladtam tovább, (ami megy a Rihóék felé), hogy fedezve legyek. Így sikerült felérnem. A lányok meg:
-"Mama hol van? Ilyen lövöldözés!" - Az anyám és amit hozni akart a faluban maradt persze. Aztán valahogy a Leszkovszki Feri bácsiéknál kötött ki estére, de végeredménybe náluk kötött ki és ott vészelte át a ruszkik bejövetelét. Ez így volt kérlek szépen.

Később borzalmas lövöldözés lett. Katyusáknak a tömkelege dolgozott. Szörnyű üvöltözés volt itt a határban, borzasztó volt hallani. Hogy kerültek elő a ruszkik? Özönlöttek Ercsi meg minden felől, mint a sáskák.
- Nem Sóskút felől?
Kapunics Béla: Nem! Nem! Á! Ercsiben volt egy hídfőjük, amit bombáztak a németek. Az oroszok úgy féltek, hogy azt se tudták hová bújjanak. Mondjuk az már egy későbbi periódus volt.
Visszatérve a témára, mi meg voltunk ijedve, hogy mi lehet az édesanyámmal ugye. Mert akkor karácsony délelőtt, tehát 24-én hozzánk hasonlóan sok asszony bejött a faluba néhány dologért. Akkor kimentünk a pincéből és azt vettük észre, hogy csend van, néma csend. Semmi zaj.
Másnap aztán, 25-én megjelent egy ruszki egy törött tusával. Mi őt néztük, ő meg minket.
-"Jej toje ruszki." Egy orosz katona. Jegyeztük meg. Az mondott ezt-azt, mások is mondtak neki valamiket. Valaki meg is jegyezte, hogy:
-„Milyen jó emberek vagytok.” Azt hitték néhányan, hogy azzal, hogy a ruszkik ott elvonultak, befejeződött a háború. Hogy hova ment az egyedül, ki tudja. De aztán jöttek bőven, ezrével. Megszállták a falut, de annyian, hogy az nem emberi. Na, és akkor sokan megkérdezték tőlünk, hogy:
-„Hol vannak a szülők?” Mert mi a Bamburék¹ felé mentünk ott a lejtőn lefelé és egy idő után láttuk, hogy Vincelaknál² egy asszony, két asszony, három asszony kezd feltűnni. Jöttek kettesével, hármasával, hintuskával a hátukon, kendőbe kötött fejjel.
-"Ne videliste mamu?" - Nem látta anyámat? Kérdeztem.
-"De, ő is jön, ott van még az országútnál." Válaszolta valaki. Futottunk elébe. Istenem, olyan öröm nem volt még hasonló se, mint akkor ugye. Még a kenyeret is elhozta kérlek szépen a Hajdúéktól. Fel volt pakolva mindennel. Na, ezzel zárult le tulajdonképpen a falunak az elfoglalása.

¹ A Rihó család néhány tagjának beceneve volt a Bambur, nem tudni pontosan kire gondol.
² A mai Öreghegyi út és a Sóskúti út sarkán, a sóskúti oldalon álló épület.