ELBESZÉLT EMLÉKEK

KANÁSZÉLET

Kapunics Béla
elbeszélése alapján (2000)

(Gyűjtötte: Ábel Endre)

Kapunics Béla: Tudod Berkiben régen volt egy úgynevezett Kopolya, egy tónak nem nevezhető állóvíz. Ennek már csak a helye van meg, jó ideje kiszáradt, nem áll meg már ott a csapadék.

A Kopolya-tó elképzelt fotója
(Készítette: Ábel Endre)

- Eltűnt?
Kapunics Béla: El. Elnádasodott, vagy inkább elsásosodott. Eltűnt, mint ahogy eltűntek az élő vizek Tárnokon mindenütt. Rengeteg forrás volt annakidején mindenfelé. Érdemes lenne arról külön beszélni.
Mondom, úgy kiszáradt az a kopolya, mintha sose lett volna. A malomárokból, amit minároví árek-nek neveztek az emberek, abból is már alig van valami.  Szép lassan megsemmisült és azzal együtt a vizek is elmaradtak.
Nyilván valami táplálta a kopolyát, valami oka volt annak, hogy megállt ott a víz. Ezt a részt tulajdonképpen egy disznólegelő vett körül. Ha ma a Kopolya utcába bemegyünk, jobbra az utolsó házaktól kezdődött és egész a Hajdúékig, illetve a Rihóékig, - azt hiszem az az utolsó ház - és még azon is túl egy kicsivel, egész addig az útig tartott, ami most is az Öreghegybe vezet. És azt az utat követve - most már emlékszem rá - ha képzeletben az északi részét akarjuk meghatározni annak a területnek, az Öreghegy felé vezető úton a jobbra eső részt figyelve egy hatalmas, több hektáros földmélyedés széléig kell mennünk. Odáig tartott a kopolya. Azon túl pedig már szántóföldek voltak.  Tehát ebből következően ez egy nagy kiterjedésű disznólegelő volt. A disznók nagy része koratavasztól egész késő őszig, az aratás utáni időszakig ott legelt. Utána aztán átmentek egy másik legelőre a Prezvrh-i dűlő alatti részre, ahol nagyrészt szikes talajú szántóföldön tartózkodtak, másrészt pedig a tarlón legelésztek a disznók. A szüret táján a helyük áttevődött a régi pásztorkút környezetébe. No de hát egy kissé eltávolodtunk a kopolyától. Azt az állóvizet kizárólag csak sertések használták, emberi fürdésre nem volt alkalmas. Oda nem jártunk mi strandolni, mert bár az akkori gyerek akármilyen pocsolyát talált is, megmártózott, de abban nem. Ott kizárólag csak disznók dagonyáztak. Azt konkrétan tudom, hogy előfordult, amikor 300 disznó is volt egyszerre egy csapatban. De abban volt malac, hízó, süldő, anyadisznó és még kecske is. A kanászéletnek egy külön fejezete az, hogy a konda hogy nézett ki, vagyis hogy mi volt a legeltetés egészének a mechanizmusa. Mert ennek volt egy rendszere, egy szisztémája, hogy az hogyan működött a község területén, ami végül is egy csodálatos dolog volt. Az ember hajlamos lenne elkalandozni arról például, hogy a malacokat hogyan szoptatták. Vagy arról, hogy amikor kihajtották a malacokat az emberek az utcára, azok hogy mentek ki a legelőre, és hogy jöttek vissza. Mennyi munkájába került a háziasszonynak, mire beidomította őket. Szóval tudok mit mesélni.

Berki Istvánné sz. Rihó Anna a Kopolya-tó előtt, az 1940-es évek táján
(Fotó: Moldován Mártonné hagyatékából)

A kanászt Bilik Györgynek hívták. Már fiatal korában is hatalmas bajusszal rendelkező ember volt, akinek különböző, saját maga által készített szerszámai voltak ehhez a mesterséghez. Ostorok voltak ezek az eszközök, de nem olyanok, mint amiket a lovas kocsin ülők használtak, hanem karikás ostorok, amik végén rafiából készült bojt volt. Ezekkel hatalmasakat lehetett csattogtatni. Aztán a tülök is az ő keze munkáját dicsérte, amit a nap különböző időszakaiban használt, hajtás közben. Megvolt annak az időpontja, emlékeim szerint reggel olyan hat-hét óra tájban, nem túl korán, és nem túl későn. Bizonyos útszakaszokon szólaltatta meg úgy, hogy az egész faluban hallatszott. Ez ökörszarvból készült és valószínűleg fából volt faragva a mustikel hozzá, vagyis a fúvóka, amibe belefújt. Hatalmas bőgő hangon szólt. Mustikelnek hívták a zenészek is a fúvókájukat, amit kivettek a hangszerből, ha nem használták.  Hát, ha már itt tartunk ugye.
Na, most akkor ahogy közeledett kora reggel a kondás, a gazdasszonyok kihajtották az udvarból az állatokat az utcára. Valamelyik bojtár, - mert azok is voltak, - lejött ide a kissor végére és innen aztán ő terelte őket tovább. A kismalacok egy idő után már tudták a dolgukat, és csak úgy szedték a lábukat az udvarból kifelé, hogy minél előbb kiérjenek a legelőre.

A Bilik Gyuri bácsi elindult Tabánból, a felesége, vagy pedig egy bojtár meg innen a Halász utcai temető felőli végéből, a másik pedig a Kossuth utca végéből, vagyis a zsákutcából. Aztán itt találkozott a két csapat a volt Petró kocsma előtt. Úgy volt kiszámítva, hogy a két találkozó konda, vagyis a különböző ágak Gyuri bácsival az ulicska¹ bejárata előtt jöjjön össze. Ott aztán már együtt voltak a kecskék, a malacok, a disznók, az emsék, mind és akkor megkezdődött a vonulás a Kopolya felé. Probléma ugye fel sem merült, mert kutyák is segítettek a terelésben. Talán még egyedül is a legelőre találtak volna. Ezzel tulajdonképpen a napi menetrend első része véget ért.
Mikor megérkeztek, elkezdtek legelészni, dagonyázni, meg mit tudom én mi mindent csinálni. Ugye ez nagy figyelmet igényelt a kanász részéről, mert sok anyadisznó volt, meg községi kanok. Azok különböző időszakokban tüzeltek. A kanásznak számon kellett tartani, hogy a párosodás megtörténtét, ezért följegyezte magának egy papírosra, hogy az eseményt meg tudja üzenni egy bojtárral a gazdasszonynak. Ez mindig öröm volt ugye a tulajdonosnak is, meg a kanásznak is, mert ezért jutalom képen kapott egy véka morzsolt kukoricát. Aki a hírt vitte, az meg egy kis pénzjutalmat. Körülbelül egy tízfillérest. Túlzottan nem dotálták ezt a híradást, de mondjuk az hivatalos volt, hogy megkapta a kukoricát. Persze ezen kívül ugye a kanásznak valamiből élni is kellett. Minden évben megkapta a maga éves járandóságát a disznók száma után. Megvolt a búzája, bőségesen, megvolt a kukoricája, megvolt a pénze. Merem állítani, hogy egy középparaszti szinten élt. A honoráriumot minden cséplés után leszállították neki. Hogy pontosan milyen mérce alapján nem tudom, de hogy megkapta azt, ami járt neki, az biztos. Mint ahogy a templomszolga is a perselypénz bizonyos százalékát. Mint valamikor az Annus néni, a Matild néni, vagy a Boris néni. Tehát mindenki a maga részét ugye. Erről ennyit.
- És hogy lehetett valaki kanász?
Kapunics Béla: Ehhez nem kellett egyetemet végezni, ehhez nem kellett semmilyen iskola. A Gyuri bácsi mindjárt a háború után, ahogy haza jött, az lett. Neki ez volt a hivatása. Én nem tudom, hogy jött ez neki, talán a természet- és az állat szeretetből, meg a korlátlan szabadságból. Megvoltak neki a belső szempontjai, hogy miért választotta ezt. Megjegyzem, én más kanászra nem is emlékszem a faluba, mert a háború után ez még ment néhány éven keresztül, de aztán ahogy eltűntek a magángazdaságok, ahogy a téeszesítés elkezdődött, ez szép lassan megszűnt. Úgyhogy ezzel egy korszak véget ért.
A kanász élethez aztán kapcsolódik egyébként sok féle szertartás is. Annál is inkább ismerem és tudom ezeket a dolgokat, mert én benne éltem, ugyanis a Gyuri bácsi a nagyapám volt, és én legalább a gyerekkorom felét vele töltöttem. Rengeteget tudott mesélni. Sok viccet ismert és fantáziája is volt nem kevés. És mivel én voltam az egyedüli fiú unoka akkor, tulajdonképpen udvariasságból is meghallgattam, mert volt úgy, hogy ugyanazt a történetet egy héten többször is elmesélte. Már fejből tudtam mindet, még azt is, hogy mit fog csinálni.
A nagyapám a közös osztrák-magyar monarchia hadseregébe katonáskodott, mint szakaszvezető. Azt onnan is tudom, hogy szokás volt akkor az ilyen katonaembereknek kifent bajuszt viselni. Sokszor katonaruhába, puskával jelent meg, ami ugye nagy dicsőség volt, de nekem abban az volt a borzasztó és ijesztő, hogy csak úgy elkezdett beszélni, beszélni, aztán hirtelen németre váltott és vezényelt, mint aki gyakorol. Szinte kiabált, úgy beleélte magát és én mindig megrettenve figyeltem, hogy mi fog abból kisülni. De azért szívesen hallgattam. Na de végeredménybe nem is erről akartam mesélni.
Ugye aztán befejeződött a szezon, mert beköszöntött a tél, bár előfordult, hogy még a tél elejéig is kinyúlt a legeltetési időszak. Jó dolog volt, főleg szüret idején vele legeltetni a pásztorkút környékén, - mert akkoriban arra felé Prezvrh-ban szüretek voltak, - és a zömmel három fahordós szüretelő kocsikról az emberek rendre megajándékoztak minket szőlővel. Már előre elkészítve jöttek és adták oda neki a kicsit összenyomott, de ízletes gyümölcsöt. Én roppant örültem ennek, mert ott aztán rogyásig lehetett szőlőt enni. Na, amikor olyan november vége felé beköszöntött a tél, akkor befejeződött egy időre a kondáskodás. Hogy ez napra volt-e szabva, vagy időjárásfüggő volt nem tudom, de akkor abbamaradt. A disznók is ez idő tájt kezdtek elleni. Aztán koratavasszal kezdődött újra az egész. No, most a karácsonyi ünnepkör egy nagyon jelentős időszak volt a kanászok és kondások életében is, mert szenteste pásztorjárás volt köszöntővel egybekötve, amihez rendkívüli módon ragaszkodtak a falusi gazdasszonyok. Ő szintén ragaszkodott hozzá, mert ebből haszna származott. Az erre való felkészülés már november vége felé megkezdődött, ami számomra előre vetette az ünnep fényét, hangulatát és így nyomot hagyott az én életemben is.

A régi Pásztorkút maradványai a Zámori-patak felé vezető út mellett, 2011-ben
(Fotó: Ábel Endre)

Az egész úgy kezdődött, hogy a nagypapával elmentünk a Zámori-patak hídjához, amit prcsní moszt-nak hívtak az akkori tárnokiak. Igen. Erről annak idején az a hír járta, hogy boszorkányok fürödtek az alatt a híd alatt, és ezért olyan misztikusnak tartottuk azt a helyet. Akkoriban nem úgy nézett ki az a patak meder, mint most, nem volt szabályozva. A partján vadon nőttek a gyümölcsfák is, mint például a dió, som, meg hasonlók. És főleg arra felé volt található ez a piros szárú elég rugalmas cserjeféle, amiből söprűt is készítettünk. Akárhol látok ilyen vesszőt, mindig eszembe jutnak ezek a karácsony előtti előkészületek. Azt gyűjtöttük, amelyik legalább hat-hét, vagy akár tíz leágazással rendelkezett. Aminek mellékágai voltak. Emlékszem, hogy ködös idő volt, de ennek ellenére csodálatos érzés volt, hogy közeledik a karácsony. Majd később kiderül, hogy miért. Tehát kimentünk a nagypapával és nyesegettünk. Jó sokat gyűjtöttünk. Becslésem szerint legalább száz, vagy százhúsz darabot. Volt úgy, hogy egyszerre megcsináltuk azt a mennyiséget, ami nekünk kellett. Ha például valaki megzavart minket a gyűjtésben, - az ujó² - mert neki is kellett valamire és kért, akkor kimentünk másnap is. A kiserdőbe a rádióállomás mögött a mérőháznál még nem régen szedtem. Idén is akartam már menni többször is, de valamiért mindig elmaradt. Miután a kellő mennyiséget megszedtük haza hoztuk és akkor ez fél siker volt. Ez után inkább már csak rosszabb idők jöttek napokon keresztül. A nagypapa otthoni elfoglaltsága lett az ágacskák metszegetése, formázgatása, alakítása. Főleg a kinövéseken alakítgatott előszeretettel az ő tetszése szerint. Én adogattam neki a vesszőket. Akkor nem olyan fajta disznók voltak, mint ma, kevesebbet ellettek és a nagyapám ennek tudatában határozta meg, hogy hány elágazást hagyott meg az ágacskákon. Miután ez meglett, akkor összekötötte spárgával két részbe, hogy vállra akasztható legyen. Ezzel a foglalatoskodással eltelt egy néhány nap, ami jó passzió lehetett a számára.
Eljött a karácsony napja nagy készülődéssel. Különösebb nem történt Ádám és Éva napjának délutánján, csak úgy volt, mint általában. Tettek vettek, megetették az állatokat, majd az egyéb elfoglaltságok után a nagypapa elkezdett készülődni. Az ostorokra új rafiát csinált, hogy jól csattogjanak.
A tehenes a pásztorházban hátul lakott, ugyanis voltak ott bikák is, amiket ő gondozott, a nagyapám meg a sertéseket. Na, most szürkület táján ahányan csak voltak, bele értve a tehenest is, oda mentek a pásztorházhoz és csattogtatni kezdték az ostorokat. Nagyon érdekes szertartás volt és ezzel tulajdonképpen kezdetét vette a karácsony szenteste. Azután hazamentek. Elő volt készítve egy köteg széna összekötve, amit az ostorokkal és a tülkökkel - valamit jelképezve - az asztal alá tettek. Jászol, vagy nem tudom én minek a hasonlósága képen. Akkor Borbála napján általában kistányérba búzát raktak csíráztatni, növeszteni, ami karácsonyra szép üde zölden kihajtott. Ezt aztán egy kalács közepébe állították és az asztalra került. Ezekkel a külsőségekkel ugye el volt intézve a dolog úgy nagyjából. Ezek a formaságok lezajlottak, majd aki tudott enni az izgalomtól az megvacsorázott. Az étkezés végeztével aztán egy zsákot, meg egy körülbelül 15 literes kannát adott a nagymama, na és persze a vesszőket. Arra már nem emlékszem, hogy ezeket az ágacskákat a bojtár vitte-e vagy én, de nálunk volt. Elindultunk köszönteni. Házról házra jártunk azokhoz, akiknek az állatait legeltettük. Ketté voltunk osztva, így mi a Halász utcában kezdtünk a nagyapámmal. No, most nekem ebben annyi szerepem volt, hogy a gyedkó³ ment az út egyik oldalán, vagy a maga szakaszán, én pedig képviseltem őt a másik oldalon. Mer ugye ezt nem is bízta másra. Neki egy megbízható emberre volt szüksége. Ezért ebben én voltam a jobb keze. Már ismertek engem az emberek, mert több éven keresztül csináltam vele ezeket a szokásokat. Tudták, hogy én a Gyuri bácsinak az unokája vagyok. Nem volt a vérszerinti nagyapám nem, nem. Tehát a Halász József utcának a temető felőli részénél kezdtünk, majd bekanyarodtunk a Marton utcába, majd a Kossuth utca egyik oldalán vissza a zsákutcán végig. Ezzel aztán befejeződött az első szakasz, ami körülbelül este 7-ig tartott. Elég lassan ment a dolog, mert verset mondtunk tótul, vagy ha kellett magyarul is. Ennek a szövege közismert volt. Így hangzik:

„Vinšujem vám vinšujem tento scsedri vecser, adama aj evu, abi vám dav Pán Boh zdraví scsaszti. Podne boske pože znáňi po smrti kralovske nebeske obsiahnuti. Pochvalen Pán Ježiš Kristus!”

Ez egy normál köszöntő volt, amit lehet, hogy nagyapám költött. Nem biztos, hogy tudom pontosan magyarul. Valahogy így lehetne visszaadni:

„Engedje meg az Isten, hogy szebb karácsonyi napokat élhessünk, nem ilyen búval, bánattal. Több örvendetes napokkal. Adjon az Isten bort, búzát, békességet, holtunk után örök üdvösséget. Dicsértessék a Jézus Krisztus!”

Nekünk inkább a tót ment ugye, mert akik magyarul beszéltek, nem értettek másként, talán nem is volt disznójuk. Ők már egy kicsit felsőbb osztályba tartoztak.

Tehát nagyjából így hangzott ez magyarul. Sokszor mondtam el, úgyhogy jól megmaradt bennem. Nekem az volt a pozícióm, hogy a nagypapát képviseljem. Mindenhol nagyon örültek, ahova mentünk. Szenzációs is volt. Aztán ha valahova mégsem mentünk be például a kutya miatt, másnap reklamáltak, hogy miért nem voltunk. Így akkor kitudódott a turpisság, az elmaradásunk oka. Előfordult több reklamáció is amiatt, hogy nem mertünk bemenni.
A gazdasszony direkt erre a célra sütött egy kalácsot, jobb helyeken mákost vagy kakaóst, amik nagy csemegének számítottak. De a jellemző az üres kalács volt. Ez ment a zsákba. A liter bort, amit minden helyen kaptunk, az meg a kannába. Amikor pedig már telni kezdett a zsákkal együtt - amik egy idő után elég nehezek voltak - akkor egy vesszővel ütögetni kezdtük a kannát, hogy az éles hangját a nagymama meghallja. Áttöltöttük neki valamibe és ő meg haza vitte.

Én nem készültem erre a beszámolóra, azért beszélek csak olyan társalgási szinten. Néha azért kell egy kicsit gondolkodni, hogy is volt akkoriban. De azért az elmondottak 90%-a hiteles.

A bojtárt ismerték a tárnokiak. Ő is megkapta a maga részét a pénz értékétől függően. Hát ugye már akkor javában dúlt a háború. Ez a vers is utalt a nehéz időkre. Boldogtalanok voltak az emberek, tehát "nem ilyen búval, bánattal" hangzott el a köszöntőben. Az adott helyzet azért rányomta a családokra a maga szomorú hangulatát. Az apák a fronton voltak, mi meg karácsonyt próbáltunk ünnepelni. Úgy rátapintott az öreg a lényegre.
Na, akkor a bojtár megkapta a pengőjét, vagy valamennyit. Például:
"Ez a tied, és ez meg a nagypapáé!" A nagypapa része a belső zsebbe, az enyém a jobb zsebbe került, és így mentünk tovább. Lehetett vagy este 10 óra, mire befejeztük. Hát nagyon szép pénzek jöttek össze egyébként az akkori viszonylatok mellett. Kaptam annyit, mint egy napszámos mondjuk egy havi fizetésként. De nagyon kedvesek, aranyosak voltak az emberek és erre a célra, ha utolsót is, de oda adták.
- Ki amennyit gondolt?
Kapunics Béla: Igen. Ez nem volt megszabva. Nem volt megszabott tarifa. Borból is legalább 100 liter összejött. 100 liter csak a földművesektől, mert a szegény emberektől, például a kissorban, vagy Tabánban nem kaptunk egyebet 1 liter bornál. A falu ugye ebből a szempontból minimum két részre oszlott. Tehetősebbekre és szegényekre.
Csodálatos élmény volt számomra hogy gyerekként úgyszólván a fél falu karácsonyfáját láthattam. És elképesztő arra gondolni, hogy a mai karácsonyok ajándékozás szempontjából, de egyebeket is figyelembe véve milyen óriási különbséget mutatnak a régiekkel ellentétben. De mégis az egy boldogabb idő volt. Nem voltak plafonig érő fák, ha csak nem a sarokban lógtak ugye a szögön. De egyébként én a verssel voltam elfoglalva, csak közben azt néztem, hogy másnak milyen fája van és azon milyen szaloncukrok lógnak. Nem is érdekelt a pénz, vagy ilyesmi. Szinte csak azért mentem, hogy a mások karácsonyfáját lássam. Ebből a távlatból magam elé képzelve most így látom, de nekem az óriási élményt nyújtott. A paraszt családoknál volt a legszegényesebb, mert ők erre nem áldoztak, vagy nem tudtak áldozni.
- Milyen fák voltak?
Kapunics Béla: Hát fenyőfák. Voltak rabsicok például, akik valahonnan, például a hegyről szerezték be nem kimondottan legálisan a fenyőt, vagy a borókát. Erre is volt példa. De használtak grüspánt⁴ is. Vagy fenyőágat. Az örökzöldeknek a különböző fajtái előfordultak karácsonyfaként. De megjegyzem, akkor nem úgy volt, mint máma, hogy megy az ember a piacra és ötszáz fa közül válogathat. Nem is tudom egyáltalán, hogy Tárnokon árulta-e fenyőfát. Nem hiszem. Nem emlékszem, hogy lett volna valahol. A Kisék nem árultak, a Hangyába nem volt, zöldséges nem létezett. Az emberek valahogy beszerezték. A háború után nem volt gond, mert elmentek Anasztáziára a kastélykertbe és vagdosták az ágakat a fákról ugye. Még el is adták.
Nekem mások fáját látni személyes élményem volt és rengeteget ért. Büszke is voltam rá. Miután befejeződtek a köszöntések, megszámoltuk a pénzünket, majd leszámoltam a nagypapának. Közben aztán közeledett az éjfél. A nagymama aznap kocsonyát főzött. Annak minden házban tanúja voltam, hogy szenteste vacsorára kocsonya lesz. Ismered te is a régi házak elrendezését. Amikor beléptél valahová, már is a konyhában voltál. Tehát egyből lehetett tudni, hogy mi lesz a vacsora. Olyan ház nem volt, hogy ne lett volna kocsonya az asztalon. Na, hát nálunk is az volt. Éjfél előtt nem volt szabad abból enni. Addig böjtöt tartottunk. És nem volt az égadta világon sehol hal, vagy ilyesmi. Bableves volt a jellemző. A mákos gubát inkább a jobb helyeken lehetett látni, illetve mákos nudlit, vagy a barátfülét. Ezeket variálták. Hal, vagy hasonló az nem létezett. És nekem ezek mégis boldogabb karácsonyok voltak. És ha már itt tartunk ugye, az akkori karácsony előre vetítette fényét már adventtól kezdve. Rorátékra⁵ jártunk, ami reggel hétkor kezdődött. Nem is az izgatott bennünket annyira, mert nem volt kötelező. Az egészben a csúszkálás volt az érdekes. Nem is emlékszem egy télre sem, hogy ne lett volna csúszkálás vagy, hogy ne lett volna hó. Az én emlékeimben így maradt meg, de azért valószínű előfordultak latyakos, vagy kevésbé havas időszakok. De a lényeg akkor is a csúszkálás volt. Ahogy megyünk az ulicska felé a Fő utcában, ott volt egy kiváló jeges terület.
Hogy a mikulásról is szót ejtsek, az abszolút jelentéktelen dolog volt. Egy almát, vagy egy szaloncukrot kaptunk esetleg. Nem voltak a mostanihoz hasonló minőségű édességek. Éppen hogy volt valami. Legjobb esetben ujj nagyságú, vagy pár centis mikulás csoki fordult elő, amit a kezünkbe tartogattunk, és azt mutogattuk egymásnak, mikor hajtottuk a templomban az orgona fujtatóját. Annyira fogtam, annyira erősen, hogy majdnem el is olvadt a kezemben. Tulajdonképpen ennyit tudok elmesélni a tárnoki kanász életről.

A vesszők jelentősége

A vesszőknek, amiket magunkkal vittünk az volt a jelentőségük, hogy köszöntés után a háziasszonynak húznia kellett egyet, ami aztán jelentéssel bírt a család számára. Ezek úgy voltak megkötve, hogy könnyedén ki lehetett emelni egyet a többi közül, de nem csupasz kézzel, mert akkor a gyedko rá kiabált a gazdasszonyra. Zömmel azért tudták az asszonyok, hogy csak köténnyel szabad, de akadt olyan, akinek nem volt még elég gyakorlata.
-"Ne csupasz kézzel, mer akkor meztelenek lesznek a malacok! " Kiabálta a nagypapám. Tehát köténnyel megfogta és maga elé tette.
-"Nézd otyec!” Nézd papa! Mondta a férjének a gazdasszony.
-"Na, mennyi lesz?
-"Egy, kettő, három, négy..." tótul jeden, dve, tri, stiri, pety...szegyem! Szegyem bugye maty! Úúú! Nagy öröm volt ugye, hogy milyen sok malacuk lesz. Készpénznek vették, hogy úgy lesz. Tehát ez volt a vesszőnek a jelentősége. Ezzel a kondás már előre jelezte, hogy annak a disznónak, amelyik fölpárzott, mennyi malaca lesz. De máma hol van olyan vessző, amelyiknek húsz ága van? Mert mostanában tizenkettőt, tizenötöt ellenek a disznók. Akkor olyan fajták voltak, hogy nem ellettek tíznél többet. 99 százalékába mangalicákat tartottak, amik nem hoztak olyan sok utódot a világra. Ez a fajta volt a legízesebb, legzamatosabb húsú sertés akkoriban.

A kismalacok kondához való szoktatása

Általában télen vették meg a malacokat a gazdák. A disznók ugyan össze vissza ellettek, de tavaszra, mielőtt a legeltetés elkezdődött volna, a kismalacok akkorák lettek, hogy ki tudtak menni a kondával. Már nem tudom, hogy mikor, de emlékszem, hogy mink is dédelgettünk kis malacokat, amiket a szüleim vettek. Négy hetesek voltak. Na, mire jött a tavasz, a legeltetés ideje, addigra a kismalacok is megnőttek. Én nem tudom, talán Szent György napján vagy mikor mehettek ki először az állatok, mert ugye meg volt annak is az ideje. Emlékeim szerint április 24-e körül vonultak ki a pásztorok is a hegyi legelőkre. Szent György napján. Addigra ezek a malackák már szép kis süldők lettek, húsz kiló körüli súllyal. Szokás volt valami színessel keresztet tenni a kicsik hátára, hogy megismerjék őket, mert sok hasonló jószág volt a kondában. Innen a Kissorból például egy kis lábosba öntött kukoricával csörgetve csalogatták a malacokat a csapat elé, egészen az ulicskáig. Onnan aztán lefordultak Berki irányába. Tehát így szoktatták őket az asszonyok, aztán ott elvegyültek a csapatban. Ezt jó néhányszor megcsinálták, mire megtanulták. Nem volt buta a malac, mert megjegyezte magának. Aztán estefelé, mikor jött haza a konda, a gazdasszonyok egy darabig kimentek eléjük, hogy megkeressék a sajátjukat.
-"Kucika! Kucika!" hívták őket. Becézgették, meg csörgették a lábost és a malacok megismerték a háziasszonyt és haza jött. Aztán egy bizonyos idő után, mondjuk két hét múlva már saját maguktól találtak haza. Ugyanez vonatkozott a kecskére is. Mikor a konda hazafelé jövet a falu széléhez ért, megérezték, hogy hamarosan otthon lesznek. Ott elkezdtek szaladni, de olyan erővel, olyan elánnal indultak be, hogy azt elmondani nem lehet. Egyre gyorsabban futottak és mire oda értek a házakhoz, jobbra, balra, szanaszét mentek, mint az őrültek. Szenzációs volt. És így volt. Manapság már nem lehet látni ilyet, de az leírhatatlan volt. Természetesen az akkori életben az nem volt szenzáció, mindennapos dolognak számított. És ez így ment évtizedeken keresztül, vagy nem tudom én meddig.
- Talán a gazdák nyitva is hagyták a kaput?
Kapunics Béla: Általában kapu nem volt. Akinek meg volt, annak talán meg malaca nem. Mert az inkább megvette. A kapu nem volt jellemző. Ahol pedig volt valami hevenyészet kerítés, ott kinyitották előre. Már tudták, hogy mikor fognak jönni.
-"Menj, nyissá kaput, mer jönnek a malacok." Mondták a szülők. Szépen haza mentek, egyből be az ólba. A kecskékkel több probléma volt. Olykor vigyázni kellett, mert előfordultak kis kertek a ház előtt. Ha a kecske észrevette a rózsát, vagy más virágot, pillanatok alatt lelegelte.
- Az is haza ment ugyanúgy, mint a malacok?
Kapunics Béla: Az is. Hogyne.

¹ A Berki út feluból kivezető szakasza. Jelentése: utcácska.
² Jelentése: anyai nagybácsi.
³ Jelentése: nagypapa.
⁴ Gruspán: örökzöld, lassan növő, apró levelű cserjeféle.
⁵ Hajnali misék a karácsonyt megelőzőö négyhetes időszakban.