CIKKEK

„MÚLT NÉLKÜL NINCS JÖVŐ…”

A TÁRNOKI ÖREGHEGY ÉS ZAPÁNSZKI REJTETT KINCSEI (I. RÉSZ)

MUSKOVICS ANDREA ANNA

A Tárnok közelében fekvő települések, de tágabb értelemben az Etyek–budai borvidék Budai körzetéhez tartozó községek présházainak és pincéinek elhelyezkedésére is többnyire a településen belüli pincesor vagy a település szélén lévő pincefalu típusú elrendezés a jellemző, a néhány lyukpince mellett pedig zömében présházas lyukpincéket találhatunk. Ennek lényege, hogy a föld alatti bortároló helyiség elé egy felszín feletti épületet emeltek, ami elsősorban a szőlő feldolgozásának adott helyet. Tárnokon ezzel szemben a pincék kialakítása a több kilométerre lévő szőlőhegyen történt, s mind kialakításuk módját, mind típusukat tekintve is jelentősen eltérnek a környező településektől.

Történeti áttekintés

A szőlőművelés a korábbi évtizedekben, évszázadokban jelentős szerepet játszott az egyes családok életében. Többségük rendelkezett kisebb-nagyobb szőlőterülettel. A határ számos pontját szőlőültetvények foglalták el, amelyek jelentős része a XX. század második felében szűnt meg. Mára már csak Zapánszkiban és az Öreghegyen vannak szőlők, de itt is folyamatos pusztulás figyelhető meg. A szőlő termelése és a bor készítése az önellátást szolgálta, amit az is mutat, hogy a település hivatalosan nem tartozott, és ma sem tartozik egyik borvidékhez sem. Ennek ellenére a történeti források szépen termő szőlőhegyekről számolnak be.
    Vályi András Tárnokkal kapcsolatban még csak azt említi, hogy határa gazdag termékenységű, de Fényes Elek 1836-ban már nagy szőlőhegyről ad hírt. Bő három évtizeddel később a Vasárnapi Újság pedig már arról ír, hogy „a tárnoki határnak dús, termékeny földje van, s különösen jó bortermő szőlei, a miért is a lakók telkeiket most majdnem kizárólag szőlővel ültették be, annyira, hogy több birtokos gazda akad, a kinek egész telke csupa szőlő”. A rövid cikk azzal zárul, hogy ezt a példát már másutt is kezdik követni. A szőlőtermelés jelentőségét támasztja alá az is, hogy Keleti Károly statisztikája szerint 516 volt a szőlőbirtokosok száma akkor, amikor a lakosságszám 1800 fő körül volt.

Szőlőfürtökkel díszített 1914-es zárókő

    A filoxéra azonban a tárnoki szőlőket sem kerülte el. Míg 1873-ban 49 hektár volt a szőlőterület nagysága, addig 1895-ben már csak 22, amiből csak 16 hektár volt beültetett terület.
    A vész után nem hagytak fel a műveléssel, a XX. század első felében fokozatosan növekedett a szőlőterület aránya. 1942-ben 107 hektáron volt oltványszőlő, míg majdnem három hektáron amerikai direkttermő fajtákat termeltek. A filoxéra előtti időkhöz hasonlóan a fehérbor maradt az uralkodó. A hegyközségi iratanyagban talált 1942-es kérdőív szerint a Házasfehér, a Szlanelamanka, az Ezerjó és a Rizling voltak a legfontosabb fajták. Vörösszőlők közül egyedül az Otellót említették. 1971-ben már 127 hektárról szólnak a statisztikák. Ezt követően viszont rohamos csökkenés indult meg. Meg kell viszont említenünk, hogy ez a folyamat már korábban megkezdődött, amit jól mutat, hogy 1965-ben a 106 hektárnyi szőlőből 102 hektár 25 évesnél idősebb volt, s a maradék kettő is 13–25 év között volt. Ezen művelési ág jelentőségének a visszaesése a későbbiekben is folytatódott, 2001-re öt hektár alá csökkent a szőlőterület.

A lyukpincék kialakulása és elhelyezkedése

Ez a több évtizeden keresztül igen jelentős szőlőtermelés szükségessé tette, hogy a szőlő feldolgozására, illetve a bor tárolására megfelelő építményeket alakítsanak ki. Ehhez a porták nem bizonyultak alkalmasnak, ugyanis a feljövő talajvíz állandó problémát okozott, a pincék emiatt nem voltak alkalmasak hordók tárolására. Szintén a távolabb fekvő szőlőhegyek mellett szólhatott, hogy a termés beszállítása egyszerűbb volt a közeli pincékbe, mint a távoli faluba. Emellett a Zapánszki és az Öreghegy megfelelő magasságú domboldalai jó klímával rendelkező bortároló helyek kialakítását tették lehetővé. Ezen a két, falutól távolabb fekvő dombon, vagy, ahogy a helyiek mondják, hegyen alakították ki a mészkőbe vájt pincéket. Ezek kisebb része a szőlők végében helyezkednek el. Ez főleg Zapánszkiban figyelhető meg. A szőlő feldolgozását és a bor tárolását szolgáló épületek jelentősebb része az Öreghegy felső részén található több, egymás felett elhelyezkedő sorban.
    Nincs egyszerű dolgunk, ha a pincék korára vonatkozóan szeretnénk pontosabb megállapításokat tenni, ezek az épületek ugyanis nem voltak engedélyhez kötve. Az ilyen rendeltetésű építmények számának meghatározásához fontos forráscsoportot jelentenek a különböző térképek. Vizsgált településünkkel kapcsolatban a problémát az jelenti, hogy a föld alatti pincék elé felszín feletti présházat csak nagyon kis számban emeltek, emiatt a XVIII. század végi első katonai felmérésen, majd a XIX. századi második és harmadik katonai felmérésen sem kerültek a pincék ábrázolásra. Az idősek szerint a XIX. század első felében készülhettek az első föld alatti tároló és feldolgozó helyiségek. Ezeket a szóbeli adatokat támaszthatják alá a pincék bejárata fölött található zárókövek is, amelyek közül a legkorábbiak az 1820-as, 1830-as évekből származnak. Meg kell viszont jegyeznünk, hogy ezeknek a záróköveknek egy része a bejáratok elé épített boltívek során jött létre, s ezek többségét utólag alakították ki. Emiatt a zárókövek sem minden esetben a pince létrejöttének pontos évét mutatják.

Egykor daráló nyikorgott benne, és mulatozástól volt hangos… Most némán állva várja a teljes pusztulást…

    Összegezve elmondhatjuk, hogy a szőlőtermelés statisztikákkal vázolt története az épületek életével, alakulásával is végigkövethető. A pincék feletti évszámok is azt mutatják, hogy bár a legkorábbi példányok már a XIX. század elején megvoltak, nagyobb számban a század második felében, valamint a XX. század első felében alakulhattak ki. A filoxérát követő évtizedekben történő fellendülés minden bizonnyal a pinceépítkezés terén is elindított egy új korszakot. Az 1960-as, jelentősebb mértékben az 1970-es évektől bekövetkező folyamatos pusztulás azonban az épületeken is nyomot hagyott. A határ egyes területein a szőlőterületek megszűntek. Ennek során sok esetben a pincéket is elhagyták, amelyeket mára felvert a gaz, ajtajuk bedőlve áll, a szeméttel teli betonkádak, az elhagyott présaljak már csak halványan őrzik annak emlékét, hogy szüret idején a daráló egykedvűen, fémesen nyikorogva roppantotta meg a bogyókat, hogy azok aláhullva a prés hatalmas kosarába zuhanjanak. Szerencsére viszont napjainkban egy másik folyamat is megfigyelhető. Annak ellenére, hogy a szőlőterület nagysága továbbra is csökken, az elmúlt években egyre több pince cserél gazdát, egyre többen alakítják át ezeket szórakozásra, vendégfogadásra alkalmas épületekké, háttérbe szorítva a munkatér funkciót. Ahhoz viszont, hogy a szőlőhegy hagyományos képét, népi építészeti szempontból oly értékes kincseit megőrizzük, szigorú építészeti szabályozásra van szükség.

Irodalom:

Fényes Elek: Magyar országnak, 's a' hozzá kapcsolt tarotmányoknak mostani állapotja statisztikai és geographiai tekintetben I. Pest, 1836.
Földterület Községsoros adatok 1895–1984. Budapest, 1988.
Keleti Károly: Magyarország szőlőszeti statistikája 1860–1873. Budapest, 1875.
Szőlőtermelés községsoros adatok 1873–1965. Budapest, 1986.
Szőlőültetvények Magyarországon, 2001 (Településsoros adatok). Budapest, 2002.
Vályi András: Magyar országnak leírása III. Buda, 1799.
Vasárnapi Újság 9. évf. 46. sz. 547. (1862. november 16.)
Magyar Nemzeti Levéltár Pest Megyei Levéltára IX. 303. 30. doboz

Jelen írás teljes terjedelmében Adatok a tárnoki szőlőhegy építészeti emlékeihez címmel megjelent: Szőlő-bor-termelés-fogyasztás-társadalom. Borkultúra és társadalom visszatekintve a 21. századi Magyarországról. Szerk.: Muskovics Andrea Anna. Agroinform Kiadó – Magyar Bortörténeti Társaság, Budapest, 2013. 78–83.