Tárnok Helytörténet

Magunkról

CIKKEK

ANASZTÁZIA PUSZTA RÉGEN ÉS MA

Mint már sokan hallották, az Önkormányzat egy – Tárnok múltját alaposan bemutató – új könyv megalkotását tűzte ki célul. Emiatt a könyv miatt kezdtem újabb kutatásba, mely során szeretném feltárni Anasztázia puszta múltját. Első állomásként felkerestem Varga Jánost, aki még az egykori uradalmi központban született. Kivételesen jó memóriájának hála közel három órányi beszélgetést tudtam hanganyag formájában rögzíteni és az utókor számára megőrizni. Emlékei mellett néhány régi képet is tudott mutatni, amelyek igazi kincsnek számítanak, mert a címben szereplő helyről vajmi kevés kép maradt fenn. Miután a lehető legtöbb információt sikerült magamba szívnom, meglepetésemre felajánlotta, hogy nagyon szívesen körbevezet és mesél az eredeti helyszínen! Egy percet se gondolkodtam, azonnal igent mondtam, és még aznap délután el is mentünk Anasztázia pusztára, ahol a tulajdonos, Drewitt Benjamin John (Ben) végtelen kedvességgel fogadott bennünket. Tárgyalása befejeztével maga is körbevezetett bennünket, bemutatva a terület jelenlegi képét. János bácsi segítségével pedig sikerült még jobban megismernünk a hely régi, sokak által nem is ismert egykori arcát.
Az eredeti, háború előtti épületekből csak néhány maradt meg. A néhai magtár, két tehénistálló és egy lóistálló, ami ma már más célt szolgál. Kiderült, hogy az egykori Szeszgyár épülete helyén egy gazdasági gépek és járművek tárolására szolgáló építmény kapott helyet. Az e mögötti füves területen állt az egykori iskola, amelynek szintén hűlt helyét találtuk. Megtudtam, hogy Juhász Zoltán –, a terület birtokosa 1941 után – azt tervezte, hogy a régi iskola helyére egy nagyobb és korszerűbb iskolát épít, ami a háború miatt sosem valósult meg.
Ben megmutatta nekünk az egyik eredeti, hatalmas méretű kutat. Falát jókora darab mészkövekkel rakták ki, átmérője kb. 3 m. Sikerült leereszkednem az oldalába erősített vaslétrán és a nagy meleg után kellemes hűvös fogadott a víz felett. Hozzávetőlegesen 5 méteres mélységbe jutottam le, ahol megtaláltam a szóban előre leírt – a kút falából induló, kiépített – járatokat. Idősebb útitársam elmondása szerint egykor a két, téglával kiépített járat egyikén, csövön keresztül, innen jutott vízhez a Szeszgyár. A mészkő darabokon néhány emberi kéz alkotta vésetet is sikerült felfedeznem, többek közt „S.”, „1979” és „VJ 1939” feliratokat. Utóbbi talán annak a Vörös Józsefnek a kézjegye, aki már a háború előtt is hol intéző, hol pedig a Szeszgyár vezetője volt.
Elérkeztünk a legendás kastély egykori helyéhez is, amelyet Ben szép rendben tart. Ma ez egy füves terület, mellette a néhai arborétummal, ami mára egy erdős területté változott. A kastély részleteit ismertető mondatok közt elhangzik, hogy az épület központi fűtéssel rendelkezett, a víz mellett az áram is be volt vezetve. Utóbbit a kisvasúton ideszállított szénnel működtetett áramfejlesztőnek köszönhették, ami a kastély mellett a Szeszgyárat látta el. János bácsitól megtudom, hogy a kastélyhoz vezető út melletti fasor egyik oldalán salakos teniszpálya volt kiépítve, a másik oldalán pedig jégverem. Mára csupán a fasor egyik oldala fedezhető fel, az előbb említettekből más nem. A fasor végén díszes kapu állt. Az ehhez tartozó régi árkon átívelő híd maradványait – mint a terület utolsó épített emlékét – sikerült még megtalálnom.
Ben úgy tudja, hogy a fasor közelében fekszik Tárnok legöregebb fája, amely sajnos már nem él, de tiszteletet parancsoló törzse és égig érő ágai még mindig szilárdan mutatják, hogy micsoda méreteket ölthetett fénykorában.
Végezetül szeretném, ha ez a kis élménybeszámoló egyben felhívás is lenne mindazon tárnokiaknak, akiket az élet valamilyen módon Anasztázia pusztához kötött, hogy ha módjukban áll, legyenek segítségemre a hely alaposabb megismerésében. Kíváncsian várom azok jelentkezését, akik személyes emlékeikkel, fényképeikkel, tárgyi emlékeikkel vagy bármilyen más módon tudnának segíteni, hogy egy minél teljesebb képet sikerüljön összeállítanom erről a gazdag múlttal rendelkező helyről, mielőtt végleg feledésbe merülnének a most még megőrizhető ismeretek.

Köszönettel, Ábel András